Keressük életünk értelmét, lényünk helyét, mert tenni szándékozunk, bármit csak lényegeset, holott a lényeg mi magunk vagyunk. Létezésünkkel tudunk adni és kapni, és az apró hétköznapi mozdulatokban már kapcsolódhatunk egy magasabb szintű teremtéshez. 

Gördülékennyé tenni mindennapjainkat tudatosságunkkal lehet, hogy az Egész szempontjából nincs kicsi vagy nagy. Ha megértés övezi az apró láthatatlan érzéseket, úgy vonzza magához a nagyobbakat. Bekerülve egy forgatagba, lesznek hétköznapi megmérettetéseink egyre nagyobbak. Állást foglalni önmagunk felett, egy idea céllal megfogalmazott hovatartozás, melyet tudni kell kimondani. Egy alapgondolat és sugallat, melyet beengedve kezdhetjük meg sorsunkat. De ne várjunk túl nagy erőfeszítéseket, hiszen az, ami nagyban zajlik, kicsiben ugyanaz.

Lenyűgözött mindig a víztömeg látványa, de talán félelmem tette tiszteletre méltóvá, megközelíthetetlenné, amiről csak suttogva lehet beszélni. Olyan közel engedem magamhoz a hatást, hogy az arcomba csapódó pára átjár, érzem a víz szagát, a felszínen játszó fényeket és a színeket látva varázslatát, mely egyszerre vonz és figyelemre int, hogy ne tovább. Érinthetetlen tekintélye számomra egy jelenség, melynek megértéséhez csak a parton állva merészkedtem közelebb hozzá… legfeljebb kitágított látásom és érzeteimen keresztül merültem alá.

Megfordult a világ a másik oldalára, mert elzsibbadt alvásában az élet, megmozdult minden általa. Semmi nem maradhat meg a tapasztalt valóságában, mert ha rögzítem egy megélt élményhez – már meg is öltem.

Az igazat keresem, azt a pontot, ami sok beszéd után sűrűsödik össze – egy másodperc hallgatásban. Mint amikor az elme egyik gondolat után a másik felé néz… a két pillanat közötti csend a tiszta Lét, amit túlharsog az élet zaja, minden ember baja.

Egy hangos ziháló hang, mely elérte fülemet és körbe tekerte lényemet – pár méterrel arrább dübörög. Nem emberként látom, hanem a rikácsoló fájdalomba fogalmazott Hang Orkánt, mely hanggal küzd figyelemért, mert ez is csak egy törekvés, hogy közöttünk legyen. Millió hang-kobold ugrik a közelébe és az összes megnyilvánult hangoskodás, mint egy trappoló hadsereg – megérkezett. Azonosulás van a levegőben, megerősítés, mert ki tudja hány lélek jár ugyanezen az úton. Nincs semleges gondolat, mert minden, de minden valahova tartozik.. mint egy nagycsalád.

De itt jön a nehézkesség ólomból épített páncélja, mert súlyos az élete, így gondolatvilága és járása is darabos. Ízületi sajgások, kopások csikorgása szeli át – ezt az egyébként békés – főteret. Figyelem, ahogy le akar ülni, megpihenni. és belesóhajthassa az éterbe – élni nehéz. Hát neki is van serege, mint egy hatalmas kollektív halmaz, mely mindenkire így vagy úgy ráterül. Milliónyi változat – mint egy kirakós – fordul meg itt kedvenc ücsörgéseim helyszínén.