Ha picit megemelem az állam, amolyan észrevétlenül, akkor horizontot váltok. Mintha szükségem lenne erre a parányi mozdulatra, hogy érezzem a nyakam feszülését. Az akaratomét, hogy már másként legyen. Minden más legyen. Mintha ezzel a mozdulattal tudnám kioldani a lábam köré tekeredett történetfolyondárokat. A hajlamomat. Mily nyüzsgő, színes forgatag, sehol egy levegővételnyi hézag.

Ha picit megemelem az állam, akkor megláthatom, hogy a horizontnak nincs is pereme. Végtelen. Ha még ágaskodok is egy keveset, akkor észrevehetem, hogy a lábam egy végtelen kirakós kéttalpú eleme, melynek kicsisége nevetséges ahhoz képest, hogy még szándékot is gyakorol.

Ha csak egy picit feljebb állok, akkor látom, hogy a sok parányi világ hogyan szaladgál az utcán és téren át, mennyire mély álomban él. Emberként keresi lelkét, pedig lélekként kellene élveznie a testét.

Többsíkú világunkban rend van. A futkosó lábak érzik csak, hogy valami állandóan hiányzik, pedig nem létezik betöltetlen űr. A lelkünk figyel bennünket, még ha mi nem is találjuk és még azon felül is! … mennyien, de mennyien vigyáznak ránk – egyenként és globálisan is, minden emberré lett teremtményt.

Már nem ágaskodom, és nem vetem fel az állam, mert amit látni kívántam alászállott és most már nem akarok mást, mint élvezni földi utazásom. Lenni annak, amivé lettem, hogy színesíthessem az univerzális palettát, hogy lelkem eszmélhessen, hogy még jobban szeressen. Élvezzen minden pillanatot, amit csak érzékel ezzel a viccesen megalkotott formával.