Talán nem is tudjuk, hogy mennyi dolgot vetünk el, utasítunk kellő távolságra magunktól; a körülöttünk lévő világ zavarait kívül hagyva menekülünk szobánk, biztonságunk legtávolabbi sarkaiba. Magunkra rántunk hangos elfoglaltságokat, elszeparált álmokat, ideiglenes hobbikat, vastag takarók alá bújva vacogunk a reggelek első fénysugaraitól. A világban való működésünk, gyengeségünk vagy sérthetőségünk elszigetelődésre sarkall minden embert.
… de ha elszigetelődöm – nem élek. Azért, hogy ne lássak – tompa, szürke fátylat húztam szemeim elé, eltemettem magam – és ez egyenlő a halállal. A halál fázisait végig nézve, amikor a tudat napról napra szűkül be – hasonlóan ez az állapot is az első szellemi halál fázisa. Menekülés más szférákba, dimenziókba, mantrákba és imákba… oltalmat és nyugalmat találni bennük- lehet része az életnek, de önmagában ez nem Az élet.
…megfigyelem, hogy mennyit teszem és magát az élet szót, milyen arányban teljesítem ki a létezésemben… Szavak, fontossági sorrendek, prioritások – paktumok. Kővel, elzárkózással nehezített leszűkítései az élet-térnek nevezett szegletnek. Ítélet és elutasítás jár a lábam nyomán, mivel tapasztalati síkon gondolkodom, és elvetek minden olyat, ami megmérettetéssel, kihívással – élettel járhat. Megkapaszkodtam a megbízhatóságban, csak semmi kilengés, hangos szó, mozgás – biztonságérzet. Valami megragasztott, végtelenbe nyújtott érzés, melyet el nem engedve haladok, illetve halok.
Az itt és most pillanata soha nem volt világosabb a számomra.
De mit is jelent a szó - hogy élni. Kinéztem az ablakon és láttam, ahogy a szomszédban ássák fel a kertet. Kirajzolódott egyszerű arkánuma ennek a jelenetnek és minden átvitt értelemmel felruházott mozdulat lett. A már felásott kert és a Haladóra váró szűz terület egy mozgó kép, ami rendületlen, egymást követő mozdulattal – látszólag ugyanazt tette. Nem volt különbség a mozgás sorban, nem voltak meghajlások, összeesések, kinyújtózott homlok-törlések, sem nevetésben fuldokló ásóra támaszkodások – csak monoton kapavágások. Ha képzeletben odaléptem és analógiám főszereplője lettem – éreztem, ahogy az egyik kapavágás követi a másikat, de a bennem rejlő nyugodt derű nem tesz különbséget.
Volt részem biztonságban, odaadásban, de volt részem veszteségben, gyászban. Volt részem boldogságban, anyaságban, elhagyatottságban, magányban, szegénységben, gazdagságban… bármit tehetek.
Folyamatosan mozgásban lenni, megmérettetni, kipróbálni, összeköltözni, aztán szétköltözni, egyedül lenni, együtt lenni. Soha, de soha nem lehet semmi baj körülöttünk, ha minden egyes kapa-vágással, ásó kiemeléssel, behelyezéssel túrjuk az utat tovább. Bármi beleférhet – az idő egymásra, a beszélgetés, a munka, a tanulás, a szerelem… csak haladj előre. Nem szabad beleragadni a múltba, sem vélt érzelmekbe, elképzelésekbe, tudni kell elengedni, megismerni, kíváncsinak lenni, rácsodálkozni, átírni, újra gondolni, tévedni, felismerni.
Minden kapavágás, újból és újból ugyanaz… nem lehet rosszabb, mint a boldogabb – ugyanaz.
… és ahogy figyeltem… ahogy halad – egy élet műve lett. Mindent felvett, megnézett, amit lehetett, nem hagyott ki semmit, ami útjába került… napnyugtára készen lett.
Talán az eltávozásban az a pillanat a legfontosabb, mikor elindul a meleg otthon felé, de egy leheletre még megáll… és ahogy visszanéz… látja, hogy minden, amit tehetett - kész.
