Van egy létélmény, mely olyan, mint a ránctalan terítő, melyen, ha végighúzod a kezed, nem akad bele semmibe, mert finom selyme áthatol mindenen. Az akadály nélküli állapot érzése, az oldottság és gördülékenység üres felszíne. Olyan terület, melybe nem bonyolódhat bele gondolat, sem ítélet… nem hogy érzelem, egyszóval semmi sem, mert túl van azon az életen, amit mi annak művelünk.
Egy hártya mely puha létező, egy metafizikai értelmezhetőség, mely mindent átszőve alapként van jelen. Mint ahogy egy szoba nem tud saját tartalmáról, így az ember sem értheti, csak ha túllát önmagán, hát ebben rejlik érinthetetlensége. Láthatatlanul tartja egyben a világot és egyensúlyozza ki mindazt, amit vakságunkban a szobába dobálunk, mert ha nem így lenne, az élet naprendszerestül, emberestül elveszne.
Arctalan lények, testek és beszédek, mint egy égi hálóba gabalyodott nyüzsgő megnyilvánulás… csak hangok és villanások, szemekben szikrázó fények. Ahogy megemeli felém a kezét, már nem is a kezet látom, hanem annak energiasávját, ahogy megnyújtja maga körül ezt a szellemi teret… képlékenysége mindenét átjárva segíti jó vagy rossz megnyilvánulását. Ha innen figyelem, csak ezt a fényt látom és minden más érdektelen, mert helye van mindennek, ami zajlik, nincs ítélet, mert szó sincs, csak látás. A lebontott kép, mint isteni dimenzió helyet ad egy érzésnek, hogy lássam a mindenkiben lapuló ártatlanság csíráját, a nem-tudásból eredő korlátját és vergődését, mint egy beszorult láb, amely lépne, de nincs hová. Az elme nem látja a körülötte lévő teret, sem saját szellemi önmagát, csak a test szintjén működik, melyben egy megszorult lélekszikra lappang, amely talán még emlékszik.
A testek körüli egyéni elszíneződések, mindenkinek saját hozadéka, mint amikor elporosodik egy kabát… jaj! rázd meg hát, hogy találkozhass lényegeddel, mindaz, amit felvésünk karmaként magunk köré, mintha kérnénk és vágynánk a szenvedést. Ha azt mondod bánatos vagy, nézd meg, miért teszed ezt magaddal, hiszen ugyanúgy tartod életben, mint magát a betegséget. A bánatban rejlő energia-kutak, mint a csalódottság, vagy a hibáztatás, egy állandó sértettség… áldozattá válni, orvosságért vágyni, de csak egy helyben állni – mindez nem lehet változás. Egy fenntartott helyzet, kifeszített paraván a jelen életed, merd kívülről szemlélni! A bánatot váltsd fel legalább büszkeségre, hogy ezt magaddal nem teheted. Lépj tovább a bátorság mezejére, a magasból ugrás szirtjére, hogy vetődésed legyen első lélegzetvételed újjászületésedben, továbblépésedben… ha készen állsz arra, hogy igazán élj.
… végig nyújtózom a simaságán és boldog vagyok, hogy látom ezt a nyüzsgő világot. Ebben az állapotban már nem várok, és nem akarok, csak vagyok… de valahogy errefelé már erről sem igazán tudok. Bárhogy van, az úgy van jól, amíg a láthatatlan szellemiség körbetáncol.
