Az ember teljességre törekszik, hogy elindulásával elérje célját. Millió megfogalmazása van az élet értelmének, de talán ha csak egy hosszú utat látunk és csak annyi a távunk, mit ma megtehetünk, hogy a következő pihenőig elérhetünk. Lehet-e elégedettség bennünk, ha nem látjuk a táv végét, ha csak szakaszokat látunk. Megérinteni a létezés legrejtettebb kiindulási pontját, gócát… belefáradni a gondolatba, hogy nincs igazi megérkezés. A meglátásoknak ezen a pontján irtják a siker és beteljesülés érzését, mert minden mozzanat a távolságot demonstrálja. Már nem a világi eredményből születik a következő lépés, hanem a lelket duzzasztja, feszíti akkorára, hogy képes legyen tovább lenni, menni… megnőni… akkorára, hogy önmagát túllépje.

Végső szakaszok egy ember életében, utolsó pihegések… segélykérések. A nekirugaszkodás és hit, remény, amit várnak… hogy a visszafordíthatatlanból a talpra állás az igazi megmérettetés. Mire lehetek képes, hogy mély döntéséből felállítsak valakit, mikor halála előtti pillanatok, hetek talán hónapok... több évtizeden keresztül ásott alagút, mit nem lehet visszahányni a saját született medrébe, mert sorsát futja minden létező… ki egyszer elindult. Felkorbácsol mindannyiszor a gyógyítói erő és akarat, de van mindig valami áthatolhatatlanul erős burok a segélyt kérő körül, amit csak feltépegetni lehet, időt nyerni… élet-halál küzdésre sarkallni… de láthatatlanul újra körbeszövi.

Látni a nyújtózó kezeket, reményteli szemeket… de ki vagyok én, csak egy járókelő… kinek hajlama és lelke erre rezeg, mint választott sorsra, útra… hogy kísérjek a láthatatlan határon túlra.