Árnyékvilágunk, saját gondolatainkkal felruházott démonitásunk… az ember része, mely mellénk szegődött…  a világ része. Közösségük egymásba fonódásuk, azonos rezgésük, érzet felismerésük egymáshoz vonja őket, és legyőzhetetlenségük rejlik ebben a kötelékben. Valódi ártó erejük a láthatatlanságban rejlik, mikor elutasítjuk, kiírtjuk magunkból, vagy nem akarunk róla tudomást venni… visszahúzódik. De a legtitkosabb gondolatra, vágyra… még önmagunk előtt is titkolt szándékra - előjönnek.

… ott áll velem szemben ez a gólemi teremtmény, melyet én hoztam létre. Ködszerű alakját, mint felkavart port az égbe repteti a beindított gondolat, és mint sűrű sár hullik vissza –nyugalmat és harmóniát maga alá temetve. Érzem, ahogy átfonja nyakamat újra és újra… várakozása sürgető és minden hajlatot égető lángja korbácsolja indulataim, félelmeim vagy vágyaim. Önálló lénye, tőlem független élet – energia, mit megteremtettem és állandó háttérvilágommá vált… sötét lélek-énem. Felbukkanása elterelő és akadály, érzelmi haderő, melyet nem lehet már kikerülni, bele kell menni ebbe a sűrű lápba, hogy megismerése és feltérképezése legyen végleges halála.

Túlcsorduló érzelem világ, mely elhozza futárait, testet öltéseit, kikerülhetetlen konfliktusait. Egyszer csak találkozunk vele, érint és hatással van – helyzetek sokaságán át, mire felismerjük, hogy minden ami történik - részünk és megmutatkozni kíván. Hogyan is másképpen állhatna elénk, ha nem mások által, hiszen tükreink ők és bennünk szunnyadó létét – így gyúrja fizikai képpé, hogy más hasonló hajlandóságot hordozók, azonos érzelem-éltetők népesítik napjaink, kapcsolataink.

A felismerés az, hogy nem kívülről érkezik és az is csak kertelés, hogy a világ a kiváltó ok – mi vagyunk azok, minden mi szenvedés. De ha megvonjuk a keletkezett negatív érzelemtől az életet és gondolat-erőt, leválasztjuk, mint teremtett elementál-sokaságot – szertefoszlik… kicsit hullámzik, és újra porrá válik. A leválasztott felesleget elengedni, helyet csinálni más tapasztalásnak, tanulásnak… haladásnak. Sokszor megrágott érzelmek és káoszok húzzák vissza a kabátot, hisz élni akarnak a láthatatlan identitások, teremtett gondolat-királyok. Fogva tartói ők a léleknek, a szabad szárnyalásnak, helyet bitorolnak más felismerések elől, hatalmat gyakorolnak és múltba rántanak, már nem létező fájdalmakba, megragadt azonosulásokba.

Gyúrjuk össze egy fantázia alakba, mindazt, mitől szabadulni szeretnénk… csapjuk oda a bennük feszülő haragot, minden felesleges vágyat, mi szívünket rágja, sértettséget és indulatot… és teremtsük meg őt. Nézzünk rá, mint saját negatív alteregonkra. A hit, hogy mindez a képzelet szárnya – segít a lebontásban, egy másfajta rálátásban.