Megfordult a világ a másik oldalára, mert elzsibbadt alvásában az élet, megmozdult minden általa. Semmi nem maradhat meg a tapasztalt valóságában, mert ha rögzítem egy megélt élményhez – már meg is öltem.

A csendet és az elvonulást kerestem sokáig, és amit megtaláltam az indonéz partokon, mára felpattant nyugalmából. A körforgás elmozdította kedvelt ideámat és látom, ahogy a sok itt élő ember hogyan kezdi meg lélek-utazását. Nem tartósíthatunk semmit, csak mert szerintünk úgy kell lennie, ahogy nekünk jó. Keressük a maradandót, a letisztultat és a túlfutott életünkhöz képest az egyszerűen szépet, de hiába kapaszkodunk egy térség, vagy egy hegy oldalába, vagy egy érzés karjába – bármi is legyen az, ugyanannak az átalakulásnak a része, amiben az élet folyamatos körforgása zajlik.

Semmi nem maradhat meg nyugalmában, megszokott világában, mert ha zúgolódom is azért, mert túl sok az idegen a szigeten, akkor is rendet látok. Megérkezett a vágy érzete és a viszonyítások szenvedésekkel teli áradata, így és ebben az állapotban kell megtartani azt a csendet, amit sok évvel ezelőtt, még senki és semmi nem háborgatott.

Már alig látok szűz területet, amit ne forgácsolt volna szét az építkezés és terjeszkedés, amiből még felismerhetem, hogy milyen is lehetett valójában, amikor úgy volt, ahogy volt – úgy elszigetelten tisztán a világtól. Nem menthető meg semmi és tán nem is kell, hiszen át kell mennie ennek a térségnek is a világi lét színein, gyötrelmein és csalódásain ahhoz, hogy újra „haza” találjon.