Lenyűgözött mindig a víztömeg látványa, de talán félelmem tette tiszteletre méltóvá, megközelíthetetlenné, amiről csak suttogva lehet beszélni. Olyan közel engedem magamhoz a hatást, hogy az arcomba csapódó pára átjár, érzem a víz szagát, a felszínen játszó fényeket és a színeket látva varázslatát, mely egyszerre vonz és figyelemre int, hogy ne tovább. Érinthetetlen tekintélye számomra egy jelenség, melynek megértéséhez csak a parton állva merészkedtem közelebb hozzá… legfeljebb kitágított látásom és érzeteimen keresztül merültem alá.
Megtart a felszínén, lebeghetek rajta, ha engedi… de ha úgy dönt – lehúz víz alatti világába. Ami megszólít minden monumentális képződmény előtt, a benne… mögötte sejlő élővilág, mely nem merül ki a növények, vagy hullámok sűrűjében, hanem továbbvisz belviláguk erdejébe és ránt a tajtékok kékjébe. Az elementális láthatatlan élet vibrálása, megnyilvánulása éri el testemet és mentális részemet, hogy megfogalmazódjék bennem a gondolat – itt élet van. Az éteri világ kedvencei ők, fizikai világunk rendíthetetlen segítői, szolgái, hogy az ősi minta, teremtés fennmaradjon. Érezhetjük őket fákban, réteken, hiszen rengeteg formában szólnak hozzánk. Nyelvezetük a színek és számok világa, az éteri energiák megannyi tartománya – hol fényt és hangot vonnak maguk köré, mint éltető erejüket. Ha gondolunk – teremtünk. Egy tudattalan életet, mely az elgondolás erejéből és érzelméből táplálkozik. Ha sokat gondoljuk ugyanazt – rajtunk is túlnő, már nem fér vissza a „palackba” megalkotott teremtményünk.
Érzem a szelet, ahogy ellazít és felébreszti szellemem… a lélegzésem visz el egy nem hagyományos valóságba. Érzem a fényt magamban és lélegzésemmel növekszik, megtisztít és feltölt energiával.
Átjár a szél, mely tele van élettel – belekapva hajba, lombkoronába adja át az erőt, hogy kapcsolatot teremtsen Járásomat, vándorlásomat övező zöldeskék sugár a kapcsolódásom bolygónk föld-hátához, egy megölelt fa lesz a barátom, mert életről és csillagokról mesél… az, aki benne él.
Járd a természetet, amikor csak tudod és próbálj meg ráérezni a természetszellemek létére. Anélkül, hogy bármit tennél, csak állj meg egy kerekerdő közepében és hallgasd a fák közötti morajt, a levelek suttogását, ágak roppanását. A fűszálak tetejét végigszántó angyali uszály megérinti lábadat… mint egy puha selyem… de mire észrevennéd, már a nap süt rád és melegével körbejár. A sejtelmeket felváltja a bizonyosság, a pillanat varázsát az eszmélés, hogy megálltál… de már hívnak is… menj tovább, mert a többiektől egy picit lemaradtál.
