Lerakni megannyi terhet, melyekre úgy tekintünk - általuk létezünk… de rettegünk az üres könnyűségtől, ha nincs mit hordanunk. Elmúlik egy részünk, a mindenségünk, kiről azt hisszük mi vagyunk – és az ébredés pillanatában még falhoz fordulunk.

Mint amikor kirántanak egy meleg takaró alól és a hideg csontodig hatol, na így kell felébredned, majd tovább menned… a lét oly tiszta, hogy szinte metsző, mert lecsupaszít minden köntöst és tesz azzá, aki igazán vagy.

Az élet kettébontottsága, részrehajlásra, te meg ő-re… az előtted álló rezgőre és oly sok tévelygőre, kik néznek egymásra, de nem látják ennek a jelenségnek az egyformaságát, teremtő azonosságát.

Alakváltásaink sokasága, szemléletünk kuszasága teszi bonyolulttá és küzdelmessé az életet, de megérezni ennek a színes forgatagnak múlandóságát, mint amikor egy éjszakai mulatság véget ér – az ébredezés lényegével is felér.

Színes fények, kavalkádok… részegítő táncok, szívet tépő szakítások, megpróbáltatások. Felöltőként viselt emberi minőségünk, ilyen-olyan szereplésünk – mint egy álomélet, miközben érzed valami ismeretlen keltegetését, mely oly gyengéd és hangtalan, mint egy mohával borított szikla sóhaja.