A provokáció olyan, mint egy bot… amivel megpiszkáljuk a másikat, próbáljuk felkaparni a letapadt viselkedést, életet. A penge élességű szavak dárdára tűzése, belekérdezése, feszegetése a halott szöveteknek, megtapadt állapotnak, vértelen testrészeknek – inkább nógatás és lepel emelgetés, didergettetés, de a feltáró szavakba rejtett erő ad némi lendületet. A lendület a kérdezőből ered, és ez az energia arra elegendő, hogy a sebzett a megpiszkált élettelen fejezetet mentegetni próbálja, vagy felismerni halott ernyedtségét és feladva minden álságot vállalja belátását, felismerését. Ez a legpozitívabb megoldás, ami keletkezhet, de engem ez akkor is borzongással tölt el.
A belekérdezés és ráébresztés ezen módja mindent szétbont, utolsó rétegig lehánt, míg a végén semmi sem marad, csak a csupaszság. Megláttatni, szembesíteni így is lehet… de valahogy örvénye lefelé húzó spirál, mely soha nem állít, csak cáfol és forgásába kerülve minden egy percre terméketlen lesz és csak a kétely marad. A bátorságot gyűjtő eleinte vadul ágál és magyaráz, megmutat.. és belát. De a belátás mögött inkább megadás van, fáradt megsemmisülés és csak az ingujj alatt kavargó, kúszó rossz érzés, hogy valami nincs a helyén. Bár az érvelés logikus és stabil, talán el is talált valamit, hiszen kiben ne lenne félelem vagy gyávaság, meggondolatlanság vagy lustaság. Ezek olyan emberi sztereotípiák, melyek bárkiben meglelhetőek. Ha az eltakart fel is tárul… mi az, ami mégis hiányzik.
Sok kezet tördelő, elhatározó… fel-fel álló ingatag, félelmetes lerakni a biztosat, még ha hiszékenység is, de gerinc, alap váza az egyben maradásnak. Egy lépéssel neki rugaszkodva választani az ugrást és a személyes halált, repülés közben elejteni az irányítást, a megoldások dobozát. Az a pont, amikor már minden mindegy, nincs érték sem súly, nincsenek tétek, jó vagy rossz lépések, csak felismert egybeolvadás. Életfeltétel nélküli suhanás, kézlógató mosolygás. A percben megszületett semmi lebontja a felépített várat, aggódásból, tervezésből, félelemből született megannyi asztrál társat. Nincsenek visszahúzó erők és beidegződött fáradtságok, csak találkozások a bennünk parázsló szabadsággal.
Képzeletben lebontani utcákat és házakat, a látható környezetet… elengedni a megmarkolt táskát, vagy bevásárló listát… lógjanak a kezek, ne tartsanak semmit. Tegyél két lépést, hogy nem látsz magad előtt senkit… sehova nem mész és csak vagy. Ne legyen megfogalmazható, sem leírható, amit teszel… mert megfoghatatlansága – a leírhatatlansága.
