Nem rejtőzködően kémlelő és tenyérdörzsölően várakozó – csak figyelő. Egy tanúja vagyok a cselekménynek, bármilyen fejleménynek, és ezt a páholyt addig nem hagyom el, amíg úgy nem érzem, hogy ismerem. Személyem formába öntött tüneménye belecsöppen egy helyzet közepébe, a maga módján megnyilvánul, de az elmén túli önvaló is ott van – egy sorral feljebb. Talán soha nem lehet már kikapcsolni, és ez a szellemi hozzáállás adja meg azt a többletet, hogy szélesebb körben láthassam meg az életet.
Úgy döntöttem látni akarom… minden esetben látni akarom minden ember kiterjedését, bátor megnyilvánulását – mégpedig úgy, hogy hagyom. Nem állok útjába határokkal és különféle szabályokkal, de megértést sem tanúsítok, és biztatást sem adok – csak jelen vagyok. Nem is kell biztatni az embereket, mert ha nem ütköznek ellenállásba, egy idő után előjön mindaz, ami eddig rejtve volt bennük… ugyanis a szabad folyás megindul, ha gátak nélkül való, mert minden belülről fakadó erő - kikívánkozó.
Arra vagyok kíváncsi, ami rejtve van és elfojtva, belső hang által szabályozva és sokszor nincs idő arra, hogy az emberekben szunnyadó háttérélet, felgyülemlett méreg vagy olyan karakter sajátosság apránként bukdácsoljon elő, hogy tudatosulását megszenvedjem, esetleg érzelmileg függővé tegyen.
Ha szabályoznám viselkedésüket, hozzám állásukat, akkor gátat szabnék megnyilatkozásuknak és segíteném a formálódást, az egymáshoz csiszolódást, mely aztán kigörget egy kapcsolati térképet, hogy mely utakon járhatunk egymás felé és hogyan. De a másikban feszülő igazság soha nem jön elő, mert a közös érzelmi kötelek és másfajta érdekek nem teszik lehetővé… egy ideig.
Találkoztam már így kedves barátival, kiben harapós vipera lakott és volt alkalmam megfigyelni, hogyan nyújt karjával almát, amibe ő már előzőleg beleharapott. Mikor napvilágra kerül egy felismerés, úgy érzem, talán szólnom illenék, mert a megfigyelés leselkedővé tesz, meghunyászkodóvá, ki csalva pillant bele más cselekedetei mögé. De ezen a ponton már nem lehet abbahagyni, mert már azt is tudni szeretném – mi van még?
Megfigyelném a teríték szépségét és élre vasaltságát, de engem az érdekel, mennyire stabil lábakon áll a fából vaskarika.
Lennék inkább az a részem, amelyik ezen a ponton már rég hazafelé lépked… elhagyván bizalmatlan világom megteremtőjét. Lennék az a szenvtelen megfigyelő, akinek mindegy a jó vagy rossz jelenléte – hiszen nem érintett már cikornyás érzelmekkel, sem szenvedélyekkel – egyszerűen sérthetetlen…. emlékszel? aki ott ücsörgött az írás elején.. ott egy sorral feljebb – az lennék, ha tehetném.
