Végig nézni magamon, ilyen-olyan alkatomon… már régen túlfut az elképzelés, hogy mivel is azonosítsam lényemet, levegővételemet. Már túl vagyok azon, hogy az érzelmekről beszéljek, mint viharvert fák sűrűjéről, már az is sikerül, hogy tovább rugaszkodva magam mögött hagyom, és nem lépek be hívogató sejtelmébe. Bár itt azért kitérnék erre az ágas-bogas területre, mint észrevétlen jelenlétre, mert úgy hat és ott, hogy észre sem veszed – de azért kikerülheted…
Ha tovább lendülök elmélkedéseim sárga örvényein, tézisein és megfejtésein – minden terület egy velem járó láthatatlan személyiség-háló, amely még mindig én vagyok. A szeretteimhez kötött érzelemgubancok… de hiszen oly ismerősök, már engedi a fantáziám, hogy hol találom ennek az eredetét, kiindulását. Már eltudom fogadni, hogy nem most kezdődött, mert érzetté vált és levegőhöz jutott valami, ami oly törékenynek hatott.
… és itt indultam el azon az úton, amely elvezetett egy felismeréshez.
Megéreztem a hozzám közelálló emberek, szeretteim kötődéseiben és kötődésemben az állandót, ami tudtomra adja visszatérésüket. Ugyanolyan érzéssé tudom kovácsolni, mintha csak holnapi napra remélném érkezésüket. Ellibbenésük, szerepváltásuk vagy haláluk csak egy esti búcsúszó… annyira kézzelfogható.
Ha meglátom életem folyását, egyszemélyes felvonását… ez is csak egy darab, mely egyszer véget ér. Nem tehetek meg mindent, most már értem… de amit igen, azt a tökéletességig viszem. Kiválasztok legalább egy vezérfonalat, hogy ideája és szellemi atmoszférája belém ivódjon, génjeimbe rakódjon, és ha újra érkezem, már újra ott legyen… születhessen velem.
Ily módon értem meg a türelem lényegét, a jó és rossz felesleges kényszerérzetét, a feszültség hiábavalóságát és a veszteségek létbizonytalanságát. Ezen a ponton nincs miért aggódnom, mert nincs, amit elvesztegethetnék, vagy meg ne szerezhetnék. Itt lakik a nyugalom, ezen a találkozási ponton, ahol a felismerés egyesül a megélttel és a múlt egy szempillantás alatt kisimul.
