Az igazat keresem, azt a pontot, ami sok beszéd után sűrűsödik össze – egy másodperc hallgatásban. Mint amikor az elme egyik gondolat után a másik felé néz… a két pillanat közötti csend a tiszta Lét, amit túlharsog az élet zaja, minden ember baja.

Azt a pontot keresem, amikor elfárad a száj és végre kimondja azt, amit még soha tán… amikor igazán közölni akar és megérinteni azt az igazi értelmet, ami a másikban is kimondásra vár.

Sok ember legnagyobb álma az őszinteség bárdja, mintegy megkívánva önmaga faragását; a másik megpillantását várva rendeli alá magát ennek a tisztogatásnak.

Ahhoz, hogy képesek legyünk a legtisztább párbeszédre, ismernünk kell a bennünk lakozó rejtett szálakat, melyeket tudtunk nélkül fonunk a másik köré, és éljük a lesre váró pók megfigyelő életét. Akarat – akarat ellen feszül, de vajon melyik igazabb? Az érzet és történés halálos összegabalyodása, keletkezett érzelmi hatása teszi tisztátalanná és hamissá a verbális találkozást.

Az egymással szemben harcoló erők és érdekek egyértelműsége, talán ez a harc nemessége, mikor ököllel vívtunk ki magunknak igazat, de a pszichikai erőfölény ehhez képest ölni képes, mert a küzdelemre bár nem kerül sor, de a megsemmisülés megtörténik… oly észrevétlen.

Annak a beszélgetésnek a csendjét kívánom, mikor nem félünk kimondani legrejtettebb, mozgatóinkat, melyek ezer irányba cincálják szét gondolataink és tetteink látható felszínét. Leakarom tenni a figyelés és készenlét terhét, csak hátradőlve élvezni a másik jelenlétét, tudván, hogy az történik, ami látszik. A szavak kristálykoppanását hallgatni és pihenten elernyedni, hogy bármit mondhatok és hallhatok, nem foglalkozva elmém épségével, sem működésével.

Azt a pontot keresem, ami felsejlik a gondolatok között, hogy legyen alkalma átitatni a hanggá formált együttlétet… vagy túl sokat kérek?