… egy gondolatot kaptam ajándékba…  A testtől indulok a lélekig, vagy a lélektől kezdem el megérteni a testet. Tolsztoj és Dosztojevszkij két ellentétes megközelítése az ember megismeréséhez.

Egy ember testén túlszárnyaló szellemiség olyan, mint a puha selyem, melynek színekkel átszőtt simasága körbekeríti az embert. Ide koncentrálódik a feldolgozott hatások spektruma, melyet életében felszedett és magába olvasztott. A zenével átadott szavak halk melódiája, melyet egy szomorú cselló hangja közvetít, de jobban beszél, mintha megjelenne és szavakkal szólna. Millió képből, élményből átsugárzó esszencia, melyre csak képzelettel lehet „ránézni”, de az érzés, ahogy a szépség átsugárzik elég, nem is kell szemmel látni, mert ott vagy ahova a fantázia vezet. Ráhangolódni a másik világára, érzelmekké alakított lélek-húrjára olyan, mintha ezer éve ismernéd. Talán ezt keresi mindenki, mikor valakivel megismerkedik, de egyből ebbe a kegyelembe csöppenni, hogy magadban ugyanúgy megtalálod őt, hiszen körbejár minden szellemi ideája. Ez a pont lehet két ember egyesülésében a beteljesülés, mikor visszhangot találsz egy másik összegyűjtött élet-memoárjában. De az ember sorsa a megvalósítás, a formává alakítás. Körvonalat rajzolni a feltárhatatlannak és határtalan misztikumnak, mely ezen az ösvényen vezet… olyan vállalkozás, melynek életét kockára teszed, mert lehet, hogy kimenetele a szellemi halál lesz…

Átvezetni a lélek szintjére… talán ez, talán ez képezhet hidat, mikor érzelmekké teszed, szavakká formálod a láthatatlant… megpróbálod gondolatba sűríteni mindazt, ahogyan látod őt… a távollevőt. De az érzelmek vihara, csengő-bongó zivatara megtépázza, hiszen elérhetővé vált és átsejlővé, amit a másik is átérez. Lelkében hordozza onnantól és szívében, de elég egy rossz gondolat és elvérez. Sarokba szorul a szabad levegő és szárnyalás, mindaz, ami oly könnyen működött – odaát.

Minél inkább haladunk a test felé, úgy tűnik el a teremtő távlat. Ki hogyan él és mit remél, merre viszi életútja – tömbbe gyúrt rácsok, félelem-elementálok, kételyek és sipolyok a megrándult kézen és lábon, ahogy két ember közelít egymáshoz. Meghallani a nehéz léptek alatt azt az Isteni hangot, mely ott lakik benne… oly elérhetetlen így hirtelen, de tudva és ismerve szellemi távlatait… emlékezve a közös „utazásra” – sok küzdelemmel meglehet menteni.

Ha ezen a sűrű fekete lápon átverekszi magát két idea-álom, ha képes kimenteni a másikban feszülő magasságot – következő szintre lép, immáron vissza felfelé – a szellem világába.

De ha két fizikai test találkozik, ha két ember egymással szemben érkezik… mekkora bizalom és hit kell ahhoz, hogy a mozdulatokon átvibráló finomabb erők kibontakozhassanak. Ha hiszünk egy arc finom élében, a szavak mögé rejtett lélek-mélységben, ha átsegítjük a gondolatokba préselt finomabb lényeget – megismerhetjük emberi formájának forrását, mindazt, aki ő valójában.

… mindkét irányból küzdeni érdemes…