Mi ez a végtelen ellenállás, hogy kilépjek ajtómon a nagyvilágba? Megtaláltam a belső csendet, ezt akarom, pedig a gyakorlat jelentősége az, hogy égesd ott, ahonnan visszavágyódnál! Minden helyzetben égesd ezt a belső csendet, gyakorold! Vesd a járókelők elé, érzelmi viharok felé… éld!

Ha a spiritualitás egy csarnok karzata, akkor az élet a ringben zajlik. Két jegy lapul kezemben, hát az egyiket, mondjuk, az életét most beváltom.

Ha lesétálok értelmezésem várából a meggondolatlanba, akkor is megvan a belső védelmem – tudod, az a belső figyelem és mélységes csend, amit annyian vágyunk. Az első, amit tapasztalhatok, hogy figyelem a világot, mint egy elmosódott zsibongást, morajlást, de nem lépek közelebb még akkor sem. Élvezem tapasztalásom szenvtelenségét.

Aztán még nehezebb az emberek között. Egy haladó látásmód, ha úgy veszel részt az életben, hogy figyeled és képes vagy együttérzéssel lenni, örömmel, hogy mindenki egyszerre és ugyanitt, az azonosulás és a szeretet gyerekcipője, mert még mindig kívülről látod.

Mindig is híd akartam lenni, itt is és ott is lenni, volt egy elképzelésem, hogy ezt hogyan tehetem, hát léptem előre, hogy értsem az embereket. Én beszéltem valahonnan, ők szintén, de még mindig csak partokat alkottunk. Bár róluk beszéltem, tán értették is, de én nem értettem őket, na, ez egy őrült nagy távolság. Hogy miért volt a távolságra szükségem? Mert félek ugyanannak lenni, amit látok – embernek lenni, inkább azt akarom hinni, hogy más vagyok. Mind ezt tesszük. Aztán egyszer csak már nem akartam egyedül lenni. Ugrottam és most köztük állok.

Hagyom, hogy lökdössön, mert abban a pillanatban én vagyok a benne zajló fuldoklás. Értem és élem… senki sincs magára hagyva - sokféle kegyelem vesz körül bennünket.

Köztük állok és egy vagyok velük - tudod, hogy? Amikor figyelem őket és tudatában vagyok megfigyelő állapotomnak, megfeledkezem magamról. Amíg így teszek, másnak érezhetem magamat. Ám, ezt a fenntartott védelmet most megszüntetem. Látom magamat távolról, ahogy fejem formája sok hasonló között bukdácsol… és elnyel a tömeg. Ez a film olyan, mint a létbizalom. Ugyanaz vagyok, nincs különbség, semmilyen.

Emberi faj, lények, megnyilvánulások, látom, ahogy lélegzel és én is ezt teszem. Próbálod és keresed a kiutat? Én is ezt teszem, érzem minden rezdülésed. Kétségbe vagy esve? mert én néha igen, de megértem, hogy mit érzel, bármit is teszel ebben a lelki küzdelemben. Hajszolod vágyaidat és energiát veszel el? Megértem és élem, ha a fuldoklást szemlélem, hogyan is lehetne másként egy ringben, ahol sok milliárdan teszik ugyanezt. Nem látok különbséget, mert bármit is teszel a világban, rombolsz és garázdálkodsz – egyszerűen azért, mert még nem érted. Mindegy, hogy milyen lélek lakik benned, mert már nem innen szemléllek, hanem abból a fel-le mozgó mellkasból, ahonnan én is létezem. Ahogy jelen vagyok, tudom, hogy ezt te is érzed, még akkor is, ha nem veszed észre. Mintha az emberiségre rádobtak volna egy szürke vásznat, mely alól nem találja a kijáratot, hát berendezkedik, annyit lép, amennyit helyzete megenged, és azt hiszi, hogy övé a világ, mert ennyit ért belőle. Figyelem kapkodó karjainkat, ahogy tépnénk le magunkról ezt a mindent beborító fátylat, de állj már meg, kérlek! Nincs is ilyen!

Milyen érzés egy alvó világban élni? Túlságosan egyszerű. Ezen a ponton nem érezni, hogy bárkit is meg kellene menteni, mert egyszerűen minden úgy van rendjén, ahogy van. Nem látni különbséget semmiben. Szabaddá akarod tenni őket? Akkor ne beszélj feleslegesen - először magadat értsd meg ahhoz, hogy bármi kerüljön is eléd – képes legyél szándék nélkül engedni, hogy létezzen! Engedd olyannak, amilyen, mert se letéríteni, sem megváltoztatni nem tudod.

Nincs senki, akit meg kellene menteni, mert nincsen bajban. Ez a szándék nélküli elfogadás a leghangtalanabb rábólintás, amit értelem nélkül megtehet a szív – és ezt kivétel nélkül érzi minden ember. Hagyom, hogy lökdössön, mert abban a pillanatban én vagyok a benne zajló fuldoklás. Értem és élem… senki sincs magára hagyva.