A születésnapunk előtti napon már érezhetővé válik az akkori idők lélekkészülődése, ott van, mint emlékcsoportosulás egy olyan megnyilvánulásban, amely tisztább mindannál, amilyenné az ember élete folyamán válik.
Hogy hogyan válhat ez megtapasztalhatóvá? Nem tudom… csak úgy kaptam – ajándékba talán, de megutaztam egy pláza kellős közepén.
Minden bevásárlóközpont olyan élettelen és idegen a számomra, hogy általában csak átrohanom, de ma – azon a bizonyos „érkezésem” előtti napon – megakasztott egy hirtelen érkező felismerés. Gondolatok és érzések hadát zúdította rám, mert a nyüzsgő forgatagból, a mesterséges levegő és fényburokból egy másfajta valóság lett. Mint egy fikció, egy szürrealista film, úgy keltette fel bennem azokat a képzeteket, melyek tapasztalásomat segítették.
Mint a régi sci-fi-k helyszínei, űrállomásai, a bolygóról kimentett embercsoportok idegenben lebegő planétái - na, olyan lett a nyüzsgő plázasokaság, és egy folyamatosan beszélő monoton női hang – egyébként ez „kísért át”, mely minden alagsorban és folyosón ott lebegett, mint egy zárt metropoliszban. Minden üzlet egy-egy lakás lett, emberi sokaság, egy kis társadalom serény mozgása – oly szívbemarkolóan ismeretlen. Egy külön világ, egy elme szülte naprendszer, mely faltól falig tartott, nem léphettünk le róla igazán. Nem ismertem a rajta zajló életet, sem koordinálható helyzetét, csak azt éreztem, hogy érkeztem, éppen megszülettem és annyira idegen.
Belekapaszkodtam egy korlátba, mert felszakadt sok olyan emlék, amire soha nem eszméltem, valami olyan megfoghatatlanul ismerős volt az érzésben, hogy íze és szaga lett – az élet előtti csenddé…. ezt… ezt ismerem.
Lényem lázasan kapkodott ölelésért, egy anyai szóért, azért az oltalomért, amely az egyetlen kapcsolat, mikor megszületünk, hogy védelmet és szeretetet ontson, hogy érezzem, hogy várt, ha már történik velem ez a hihetetlenül metsző igazságtalanság, hogy beszorultam egy neoncsövektől fényes világba. Ennek a feltétel nélküli bizalomnak, hogy valahova azonnal tartozom, ahogy megérkezem, már fogják a kezem – ez az alapja az egész emberi léleknek. És itt még annyira egyszerű minden, és kérdem, miért nem lassul be az élet, hogy ezen a ponton megérthesd ki vagy valójában, mert itt még értenéd, és emlékeznél… de aztán jön a sok kérdés és beszéd, elfogadás, vagy elutasítás, ja és a tanulás, mindenfajta integrálódás. Bevezetnek a mesterséges planéta világába, valami teljesen másba – szépen lassan eligazodsz, megismered a szokásokat, a másokhoz való viszonyulásodat és boldog vagy ezért meg azért – úgy érzed otthon vagy. Itt képződik az a masszív pszichikai réteg, amit szétroncsolnak a tévedések és félreértések – és utána ezt gyógyítjuk egész életünk során úgy, hogy legbelül a legelső békés csendet keressük, és még mindig oltalomért kapkod mindkét gyermeki karunk.
Fáradtságot éreztem, ott a vízióm közepén, ha most ezt elölről kellene kezdenem… ugyanazt a fáradtságot, amit már gyerekként is megéltem, de azt mondták lusta vagyok és szétszórt, pedig csak unatkoztam. Nem érdekelt, hogy most éppen mit hogyan csinálok, mert hogyan kell, vagy miért nem lehet, megismerni megint az életet, pedig öreg lélekként érkeztem, és elnyűttebben, mint az, aki éppen számolni tanított, de ezt ugye nem tudhattam, mert ő az okosabb.
