Felteszem a kendőt, de nem látok senkit, hiába írom a sorokat… mégis hova kiáltok?  Nem látok se jobbra, se balra – érzetből csinálom.

Összegyűjtenék mindent, mi szép – új világot teremtenék. De ki az aki, nincs megbékélve a környezetével? Változtassuk meg az életet, hozzunk békét és felhőtlen felleget, szelektáljunk és ne szemeteljünk, csakrákról énekeljünk és energiákról beszéljünk.

Ha  én megakarom változtatni a világot… magammal kezdem. Megváltoztatom magamat – érzékennyé válok és szerethetőbbé. De ha nem is ismerem magamat? … mi az, amire váltok? Ha faragatlan vagyok és durva, vagy eszetlen és goromba… ez már csak így marad. De megnézném, ahogy mohón eszem, vagy recsegő hangon szitkozódom… és megállítom a képet. Oda ülök magam mellé és csak nézem… nézem, ahogy és amit teszek, és megértem. Miért a habzsolás és a belülről feltörő szakadás? … miért ép csúnya, mikor szép… ha átélem. Átélem azt, aki bennem teszi,  és szétszedem ízeire a korhadt részeket. Ez a belső figyelés és ítélkezés nélküli elfogadás tesz érzékennyé a folyamathoz, önmagamhoz. 

Az érzékenység már-már szeretet…  de nézd csak!... kinevet. A leleplezett rosszaság kajánul vigyorog rám, már nincs oka tovább élni… csak továbblépni. Ez az igazi változás.

Gyűjtsd össze lényeged fluidumát, töltsd meg színültig ezt a kupát… a lebontott részek is szépek, amint szereted őket. Nem kísérheted kezed nyomát, hisz benned lévő mélyutazás, de hinned kell, hogy újrarendezel… jót teszel.