Talán nem is tudjuk, hogy mennyi dolgot vetünk el, utasítunk kellő távolságra magunktól; a körülöttünk lévő világ zavarait kívül hagyva menekülünk szobánk, biztonságunk legtávolabbi sarkaiba. Magunkra rántunk hangos elfoglaltságokat, elszeparált álmokat, ideiglenes hobbikat, vastag takarók alá bújva vacogunk a reggelek első fénysugaraitól. A világban való működésünk, gyengeségünk vagy sérthetőségünk elszigetelődésre sarkall minden embert.

A provokáció olyan, mint egy bot… amivel megpiszkáljuk a másikat, próbáljuk felkaparni a letapadt viselkedést, életet. A penge élességű szavak dárdára tűzése, belekérdezése, feszegetése a halott szöveteknek, megtapadt állapotnak, vértelen testrészeknek – inkább nógatás és lepel emelgetés, didergettetés, de a feltáró szavakba rejtett erő ad némi lendületet. A lendület a kérdezőből ered, és ez az energia arra elegendő, hogy a sebzett a megpiszkált élettelen fejezetet mentegetni próbálja, vagy felismerni halott ernyedtségét és feladva minden álságot vállalja belátását, felismerését. Ez a legpozitívabb megoldás, ami keletkezhet, de engem ez akkor is borzongással tölt el.

Ha elhiszem, hogy nem nyílik meg a föld, hogy valami megtart… hogy minden, mi körülvesz maga az értelem és jóság, hogy minden engem szolgál; nem vonok kétségbe se jót se rosszat, bármi is az, mi ellenem ágál, mindegy, hogy mi áll velem szemben – jöhet bármilyen megpróbáltatás.

A lecsendesedett elfogadás vesz körül és minden porcikám csak figyel – az eltávolodott hangok – csak hatás, melynek eredete bennem van. Az érzés, amit a külső történések kiváltanak, bármilyen lehet… ahány ember, annyiféleképpen reagál – mondják. A heves szóra, fájdalmas rosszra, sértettségre, szenvedésre hevesebben ver a szívem és ég a fülem… Érzem, ahogy megcsúszik lábam alatt a talaj és hogyan uralkodik el bennem a zűrzavar. Minden érzelem, amit csak érezni képes vagyok – belőlem fakad. Az én teremtményeim, belőlem táplálkoznak – elmém szülöttei, részeim. Teljes hatalmat adok ébredésüknek, megteremtem saját magamban a fent leírt égető hőt.

 Ha elhiszem, hogy nem lehet megbántani, nem tudnak megbántani. Ha tudom, hogy erős vagyok – nem sérülök, vagy soha nem fogom megérteni a megalázottságot, ha lábaimon stabilan állok. Minden megélt érzelemnek megvan bennem az eredete, elképzelése, azonosulása.

Árnyékvilágunk, saját gondolatainkkal felruházott démonitásunk… az ember része, mely mellénk szegődött…  a világ része. Közösségük egymásba fonódásuk, azonos rezgésük, érzet felismerésük egymáshoz vonja őket, és legyőzhetetlenségük rejlik ebben a kötelékben. Valódi ártó erejük a láthatatlanságban rejlik, mikor elutasítjuk, kiírtjuk magunkból, vagy nem akarunk róla tudomást venni… visszahúzódik. De a legtitkosabb gondolatra, vágyra… még önmagunk előtt is titkolt szándékra - előjönnek.

… ott áll velem szemben ez a gólemi teremtmény, melyet én hoztam létre. Ködszerű alakját, mint felkavart port az égbe repteti a beindított gondolat, és mint sűrű sár hullik vissza –nyugalmat és harmóniát maga alá temetve. Érzem, ahogy átfonja nyakamat újra és újra… várakozása sürgető és minden hajlatot égető lángja korbácsolja indulataim, félelmeim vagy vágyaim. Önálló lénye, tőlem független élet – energia, mit megteremtettem és állandó háttérvilágommá vált… sötét lélek-énem. Felbukkanása elterelő és akadály, érzelmi haderő, melyet nem lehet már kikerülni, bele kell menni ebbe a sűrű lápba, hogy megismerése és feltérképezése legyen végleges halála.

Az ember teljességre törekszik, hogy elindulásával elérje célját. Millió megfogalmazása van az élet értelmének, de talán ha csak egy hosszú utat látunk és csak annyi a távunk, mit ma megtehetünk, hogy a következő pihenőig elérhetünk. Lehet-e elégedettség bennünk, ha nem látjuk a táv végét, ha csak szakaszokat látunk. Megérinteni a létezés legrejtettebb kiindulási pontját, gócát… belefáradni a gondolatba, hogy nincs igazi megérkezés. A meglátásoknak ezen a pontján irtják a siker és beteljesülés érzését, mert minden mozzanat a távolságot demonstrálja. Már nem a világi eredményből születik a következő lépés, hanem a lelket duzzasztja, feszíti akkorára, hogy képes legyen tovább lenni, menni… megnőni… akkorára, hogy önmagát túllépje.