… egy gondolatot kaptam ajándékba…  A testtől indulok a lélekig, vagy a lélektől kezdem el megérteni a testet. Tolsztoj és Dosztojevszkij két ellentétes megközelítése az ember megismeréséhez.

Keressük életünk értelmét, lényünk helyét, mert tenni szándékozunk, bármit csak lényegeset, holott a lényeg mi magunk vagyunk. Létezésünkkel tudunk adni és kapni, és az apró hétköznapi mozdulatokban már kapcsolódhatunk egy magasabb szintű teremtéshez.  Gördülékennyé tenni mindennapjainkat…

Lenyűgözött mindig a víztömeg látványa, de talán félelmem tette tiszteletre méltóvá, megközelíthetetlenné, amiről csak suttogva lehet beszélni. Olyan közel engedem magamhoz a hatást, hogy az arcomba csapódó pára átjár, érzem a víz szagát, a felszínen játszó fényeket és a színeket látva varázslatát,…

Megfordult a világ a másik oldalára, mert elzsibbadt alvásában az élet, megmozdult minden általa. Semmi nem maradhat meg a tapasztalt valóságában, mert ha rögzítem egy megélt élményhez – már meg is öltem.

Az igazat keresem, azt a pontot, ami sok beszéd után sűrűsödik össze – egy másodperc hallgatásban. Mint amikor az elme egyik gondolat után a másik felé néz… a két pillanat közötti csend a tiszta Lét, amit túlharsog az élet zaja, minden ember baja.