Innen tudósítok a kettősség világából, hogy a kimondhatatlannak értelmezést találjak, hogy a Lényeg hiányát leírhassam. Hogyan is hiányozhatna, amiről nem tudunk… pedig hiányzik, ugyanis keressük szüntelen. Útkeresések, spirituális éhségek róják le nap, mint nap kegyeletüket a felismerésért, hogy - kik vagyunk igazából? 

A kétségbeesett keresés lapul mindenkiben – legyen ilyen vagy olyan, vagy szavakkal meghatározhatatlan amolyan – de ebben egyek vagyunk. Az élet paradoxona, hogy a Végső Hazatalálás hiánya addig feszül, amíg itt vagyunk és emberként létezünk, a hatalmas Óz markában.

Annyira stabilan járunk-kelünk, mintha tudnánk, miből vagyunk, ha egy percre megállnánk és végig gondolnánk, vagy megtapasztalnánk – elbizonytalanodnánk. Minden felépített képzet darabokra törne és, amit életnek nevezünk – elenyészne.

Villanásnyi eszmélések tükrei csillannak meg elménkben, de előbb hisszük azt, hogy eszméletvesztés vagy vérnyomás kiesés, minthogy számot vessünk vele és megérezzük mélységeit.

Megnyilvánulások vagyunk, jelenségek melyet testbe préselt egy magas szintű Lényeg, mert élni akart. Koktélok vagyunk, vagy kikevert színek, absztrakt egyesülések egy képzeletbeli terepen. A világosító jószántából égnek még a villanyok, hogy időt kapjunk epizódunk kikeveréséhez, megfestéséhez, összekuszálásához, hogy aztán legyen mit rendbe tenni – az idők végezetéig.

Ki sem kell mondani azt a szót, hogy emberek, csak, mint ide-oda lépő eszméléseket figyelem. Nincs nevük, sem alkatuk – csak földi elemekből összerakott biológiájuk, melyet a runák szirupjai tesznek bonyolulttá – megfoghatatlanná.