Először vágyakozunk a csend után, aztán teremtjük. Elszigetelődünk, elvonulásokra járunk, meditálunk, aztán csak mosolyogva hallgatunk, passzívvá válunk és kiválasztunk az életből egy-két mozzanatot, amihez ragaszkodunk. Elengedésről beszélgetünk, talán el is engedünk és az elménk csendjét használjuk fel arra, hogy azt higgyük megérkeztünk.
Csend lett. Csak a szélcsengő kolompolása hallatszódik be, oda a hátsó szobámba és tökéletes elszigetelődésem feletti örömöm parolázik egyedül a szél lengette hangokkal. Ez egy fantasztikus állapot – az igazi megteremtett remeteség lámpása, amely kiemel a tömegből. Elnyújtózva ebben a békében sokszor találkoztam azzal az elcsendesedéssel, amely valahogy észrevétlenül él és időnként megmutatja magát. Olyan érzés, mint amikor gyerekként minden mindegy, vagy egy gyárban zakatoló futószalag hirtelen megáll, és mire felfogná az ész, hogy mi történt – az a leheletnyi idő – na, az a fajta csend! Sokat olvastam már kegyelméről és volt már millió elképzelésem, hogy mit is keresek, de azt hiszem, az igazi áttörés ott van, amikor észrevesszük ezt az észrevétlent. Számításba vesszük! Azt hiszem, ez a kulcsszó az egészben, mert innentől lesz súlya és megjelent esélye, hogy egyáltalán tudatosíthatjuk ezt a semmilyen állapotot. Igaz erre a csendre mindenféle leírás, hogy a sorok és betűk közötti sóhaj, vagy a két gondolat közötti icipici lélegzetvétel… egy olyan kiindulási pont, amiből minden elindul. Innen keletkezik az élet. Azért nehéz megtalálni, mert nem az életben megélt pihenés, hanem az életen túli észlelés, amely az egészet csak megfigyeli.
Sokszor köszöntött rám… aztán egyre többször. És megértettem azt a természetét, hogy minél többször jön, és ha én észreveszem, még akkor is, ha halvány ez a találkozás, el kezd erősödni. Terjedni kezd. Terjed és szétterül bennem és már ráhúzódik a látásomra, az érzéseimre, az egész lényemre.
A jelenben levés annyit jelent, hogy az, ami az orrom előtt történik nem időrendi, sem térbeli. Az előttem elsuhanó autó, nem tart sehova – csak felbukkan. Attól válok eggyé a környezetemmel, hogy ebből a megélt perspektívából minden csak úgy van. És abban a pillanatban én is csak úgy vagyok. Az az érzés, hogy ez az egyetlen, ami a legigazabb és a legvalóságosabb – végre mindent a helyére rak. Itt nincs feszültség magam miatt, sem bűntudat, sem gondolat, sem közeg, ahova tartozom – ott és akkor jogom van úgy és csak úgy üresen ott lenni és csak lélegezni, mint akármelyik fa.
