Amikor az ember elindul a hegyekbe, azt azért teszi, hogy megértse önmagát és felélessze az Istenekhez fűződő kapcsolatát. A tudattalanunknak is vannak hegyei, lelkünk árnyoldalaihoz is vannak átjárók – csak el kell indulni.

Régóta hívogat Nepál... talán mert ott vannak a legmagasabb hegyek. Lelkem lankáit már körbejártam, a Pilisben sokat éjszakáztam, jártam dombokon és különböző kirándulóhelyeken, de igazi hegyet még nem láttam. Aztán úgy döntöttem, hogy mégsem megyek, eltántorított valamiféle félsz, de egy intenzív álom, hajnali üzenet úgy rendezte, hogy mégis megyek. Október 8-án indulok és erről mindennap hírt adok, hogy hogyan fogom elhagyni téveszméim, és szedek fel újakat... még nem tudom. De egy biztos! Egy zárt életben, egy nyugalmas szobában nem tudom próbára tenni mindazt, amit évek óta tanulok. Hát indulok!

Az első lépéseket a tudatosság irányába hajtó ösztönzés erejével tesszük meg, míg az út középső része, a hegy lábánál tanultak próbája lesz. A végső szakasz a felgyorsult tanulás ritka levegője, a kitartás és tisztaságvágy igazi megmérettetése.

Amikor kirajzolódik a felismerések völgye, az értés ösvénye, akkor a lélek készen áll az útra. Képes önmaga lebontására és feltérképezésére, a sűrű erdőbe vetődésre, ahol már nincs járható útmutató, sem irányjelző, sem segítség, aki lámpást gyújthatna, csak Önmagunk belső hangja - a szellemi Erő. Az arcunkba csapódó ágak, az utunkba kerülő fák, a szakadékokkal és sötét barlangokkal teli akadályok visznek előre, és az a parányi sugallat, hogy mindez nincsen. Az illúziók meghajlanak a törekvő előtt, engedik útjára és fellebbentik fátylukat, megmutatják igazi arcukat. A bennünk kavargó képzetek és fájdalmak lesznek a legjobb barátaink, akiknek léte ez idáig rejtve maradt, hiszen nem tudtunk, nem mertünk arcukba nézni. Nem voltunk képesek megemelni pislákoló fényünket, hogy lássuk igazi létüket, de ahhoz, hogy feljussunk ezen a sziklás meredélyen – a hit nagyon sokat tehet. A buddhista tanítások szerint az illúziónak hét fátyla van, és az ember úgy érti meg Önmaga igaz természetét, ahogy ezek a fátylak egymás után lehullnak.  

Az út során, minden belénk hasító fájdalomnak, lábunkat megrándító kőnek, törmeléknek mondjunk köszönetet és nevezzük meg: Köszönöm Illúzió, fátylat lengető boldog vagy méreg infúzió, véremben megült mentális transzfúzió… elmét és lelket megtévesztő káprázatom, csalóka életem. A jelenségek tisztán látása, megnevezése egyből kioldja erejüket, és minden a helyére kerül.  Az ágak újra hajlékonnyá válnak, míg a kövek nevetve gurulnak szerteszéjjel és a mély szakadékok felett ott rebeg egy harmatcseppekből font híd… ez most illúzió, vagy nem?

Megszerezni a hegy csúcsán élő Bölcsesség kegyét egy újabb próbatétel, mivel a sok vérző karc és elengedés okozta seb haragot szül. Felénk támad, mint egy kiéhezett véreb és ordításával gátat emel köztünk és a megtalált Bölcs között. Kitartó táplálással, békítő jósággal eltűnik, és végül adni fog tengernyi nyugalmából a bennünk élő Szellemóriás.

Ám ha azt hisszük, hogy egy igaz kinccsel érkezünk vissza – tévedünk. A gyógyító átalakítás a semmiben vész el, amikor Buddha egyszerű mosolya semmissé teszi. Semmink nem marad, csak a gyakorlat, maga az utazás. Fellebbenteni a fátylakat és meglátni a valóság többszintű rétegét – ezt tehetjük időnként, vagy örökkön-örökké, de egy biztos! minél hamarabb induljunk el!

„A Zen előtt a hegyek hegyek voltak, s a fák fák.

A Zen alatt a hegyek a szellemek trónusai voltak, s a fák a bölcsesség hangjai.

A Zen után a hegyek hegyek voltak, s a fák fák.”