Ha minden úgy tökéletes, ahogy van, az adott pillanat tapasztalata adja meg a végső felismerést, ami feljebb húz. A tudatszint emelkedése úgy történik, hogy képesek leszünk egy előre nem kalkulált, sőt elvetett hozzáállásnak a mélyebb megértésére és elfogadására. Amikor csupa tagadásból, belső fortyogó dinamikából megindult fejcsóválást megállítja egy gyengéd erő és kisimítja a megrándult izmokat.

Talán ott nyílik meg a tudat kapuja, amikor hirtelen felvetődik egy olyan elgondolás, megoldás, ami az aktuális történet egészét nem bántva ráébreszt arra, hogy máshogy is lehet valami teljes. Ha a haladást a jövő kép megrajzolásával vagyok képes megélni, ha meg kell határoznom térben és időben, akkor a régi, tanult és tapasztalt életvezetés szerint működök. Ha elvetem a jövő tényét és egy pontban maradok, akkor nincs bennem feszültség, sem elme szülte várakozás. Annak megértésére tanít, hogy egy történet, helyzet, kapcsolat létének nincsen útja, mert nem lehet valami lineáris, ha a jelen pillanatban élem meg, ugyanis ebben az egy pontban marad a kezdete és a vége.

Már nem a tanult módon érkeznek a történetek, mert ha az élet tanulás… és mi más lenne? akkor nem élhetem meg ugyanazt, ami emlékeimben, mint tapasztalat van fenntartva. Észrevétlen csapdái az elmének, amikor ugyanahhoz ragaszkodom, ami így vagy úgy alakult a múltban, hogy egyfajta tanult életvezetéshez ragaszkodjam – amit ismerek. Ha nyitottan állok életem jelen mozzanatához és mindent félreteszek, ami elképzelés és várt remény, akkor szabadon hagyom áramlani a történetet úgy, ahogy íródott. Mi lehet ettől szabadabb és fennköltebb, mint várakozással lapozni, hogy hogyan is folytatódik tovább. Bármi is következik, elvárás nélkül állok hozzá és elfogadom.

A szerelmet, amit érzek, úgy tudom a végtelenbe helyezni, hogy a megélt pillanatokat felsorakoztatom és láncra fűzött csillanásuk mutatják a folyamatot. Nem egy előre elképzelt forgatókönyv szerint megyünk, hanem ahogy írja magát a találkozás, úgy olvasom. Várakozással ébredek nap, mint nap, hogy a következő oldalon vajon mit olvasok és hova veti az egymásra találást az égi oltalom, milyen helyszínt rajzol ki kettőnk együttlétének, és tulajdonképpen mennyire lényegtelen - csak legyen!

Hogyan kell ülve maradni, egy olyan tudati pontban lenni, ami megadja az élet zajlásának a szabadságát. Amikor lesz annyi erőm, hogy személyem fontosságát kivonom és megértem végre, hogy bármi is az elképzelésem – nem jelent semmit az egészet tekintve. Megérteni az agyon olvasott sorokat, miszerint illúzió a saját forgatókönyv és az irányítás, mert a dolgok máshol alakulnak úgy ahogy, és egy felfedezett szinkronicitás tesz abba az elképzelésbe, hogy én teszem. A csoda az elképzelések mögött rejlik és azért rendkívüli, mert azt az elgondolást nehéz elengedni, hogy akaratunk által lett megteremtve.