… nem volt erőm írni, valahogy túl nagy volt a bennem elterebélyesedett csend… próbáltam megfejteni természetét, hogy honnan is ered, de tán még a kérdéshez is fáradt voltam, csak elmerültem ilyen-olyan kedélyállapotában. Egyszerre volt fület szaggató, szívet tépő és elviselhetetlenül zajos és nem fértem hozzá, így egy idő után hagytam, hogy hasson, átjárjon… egyszerűen csak legyen. Felfedeztem, hogy az elszigetelődés csendje egy erőszakos elvonulás a zaj elől és így természete hamis, mint az a bizonyos takaró, melyet vágyunk, mint oltalom és védelem, szavakat suttogó sejtelem, de ugyanolyan illúzió, mint egy ölelő kar, ki legalább annyira bizonytalan. Az ábrándozás csendje már kis rózsaszín sejtelmeket ont magából, fel-felcsillantva a reményt egy káprázatszerű történetben, melynek megfoghatatlansága a veszedelme, mert, ahogy felmerül, már tűnik is el.

A melankólia bússága talán a leghűbb önmagához, mert nincsenek elképzelései, sőt vágyai sem – már-már halott, de csendjében mégis ott van egyfajta várakozás, de ez most befelé tart. Oda be, a lélek rejtelmébe, hogy onnan várjon sugallatot, hogy hogyan is van ez mivelünk itt lent, mivégre és honnan-hova… efféle kérdések… és várakozás. Egy lehulló falevélben, ó millió poétát megihlető egyszerűsége, csak szóljon és gondolatot keltsen… Keltsen! Ébresszen!

Aztán egy ideje… talán a tél bontotta le végső kérgét… és még hány lehet?! … de kirajzolódott egy olyan csend, amely a többi eltűnésével rajzolódik csak ki. Amikor már nincs elképzelés, sem metafora, hasonlat vagy elképzelés a nevére – mert nincs olyan, hiszen ő sem létezik. Csak van a maga módján és élete abban áll, ahogy én eszmélek, felismerem és ráébredek létére. Ezen a ponton már minden bennem van, már nincs szükség zenére, sem szövegezésre, beszédre. Minden, ami létező, erre a pontra igyekszik. Az emberi lélek találékonysága, művészete és önkifejeződése egy keresés, de megakad a mestermű fogaskerekén. Nem úgy dicsőség, ahogy rendkívüli és hatást kelt – hanem egy bonyolult cselekvés, mely a szépségen keresztül vezeti át a lelket a kiugrásra. 

Ez a csend nem szép és nem is csúnya, nem egyszerű, de nem is bonyolult… Valahogy csak van… szavak nélkül… tehát ezen a ponton most… elhallgatok……………….