Az elengedés során kitisztult érzelmi csatornák már nem kérnek több táplálékot – megsemmisülnek és elenyésznek. Elérni a végső szabadságot, mikor már nem kísért a bánat, sem vágyódás más felé, mert magát a természetét értem és látom, úgy csupaszon, ahogy elvon mindig attól, ami éppen a kezem ügyébe kerül.

Tiszta lebegő állapot, itt rajzolódik ki a lét igazi értelme, hogy mindazt, akik vagyunk, itt tudjuk kibontakoztatni és lényünket szélesre tárni, semmit sem bánni, csak örömtelinek lenni és engedni. Olyannak látni az emberek sokaságát, egy reptér zsongását, mintha száz és száz kis csillanás csapódna egymáshoz ugyanazon a magnetikus szálon, mintha fénytörést látnék egy ablakon szétszóródva… holmi keret összetartja…

A kapcsolódás létfontosságú dolog, mert egymás által vagyunk képesek tükröződni, megmutatkozni, és ha ezeket a tükröket igazán úgy használjuk és látjuk, ahogy a hasznunkra válik – akkor érdemes. Bár nincs szükség már kiegészülésre, de mégis egymás tanítói lehetünk rövidebb vagy hosszabb távon, átadni, összecsillanni és tovább szóródni egy tűzijátékszerű állapotban több mint, egy romantikus álom. 

A szerelemben is az extázist keressük, az elvakított látást, a másállapotban levés szabadságát. Az életet élni is csak szerelemben lehet, a rácsodálkozás folyamatos állapotában, mikor a szív minden percben megáll és újra éled… hát így tovább!