Nem vagyok csendes. Itt vagyok! Ettől jobban már nem is lehetek jelen, minthogy melletted ülök, de ha megkérded, miért vagyok halk, hát azt válaszolom – te nem hallod! …oly nagy a távolság benned. Nem vagyok csendes. Nyugodt vagyok! Innen figyellek messziről, vagy közelről – te határozod meg tájékozódásod, belső látásod.

Egy túlterhelt tó partján elnyújtózva figyelem a zsongást – az életet, ahogy leegyszerűsítem egyszerű hangra, morajra, mert lehunyom a szemem. Nem a megszokott érzékelés a látás, hanem egy átható tapasztalat, ami már nem is a bőrön keresztül hat, hanem valahol körülöttem. Mintha lenne egy pont valahol mellettem, ami már érzékel, és csak annyit enged be észleléseim határain, amitől még benne lehetek az egészben, ha érzékszerveimnek nem engedem, hogy feldarabolják az éppen zajló suhanást. Ha millió információt kívül hagyok, akkor tudom érezni Azt, hogy benne vagyok abban az áramlatban, amit a sok Napnak feszült test éhsége meghatároz. Visszakeringetik a biológiai megfelelőt az elemek erejével, belegázolnak a víz hűs érzésébe, mely - így a nyár vége felé – nyugalmáért a felére húzódott vissza.

Én határozom meg emlékeim életét, melyek itt zajlottak. Ha minden sóhaj ott marad a levegőben, akkor csak kinyújtom a kezem és érzem, ahogy a homokszemek között fel-feldereng, hogy mikor mit éreztem, és már keveredik is össze másokéval. Ontja magából a part a sok gondolatot, homokszemekbe tapadt pillanatot, ahogy a kiutat kereső elmerengő szempárok végigfutnak a lankadt habokon.

Kétségbeejtő ártatlansága az embernek, hogy egy univerzumot cipel magában és nem tudja. Mintha a túlélésért ránk húztak volna egy fekete zsákot, amely elfedi azt az Igazságot, ami igazából nincs is, mert nem jelenik meg tér-idő viszonylatában. Érzem az elrévedt tekintetét az embernek, ahogy a messzeségbe kémlel, mert megvan benne is – az a bizonyos közös, ami bennem most figyel. Találkozik valahol az éterben és megerősödik… kicsit előre dől, de nem látja, hogy mit keres, csak érzi. Elkapja mellkasát egy fura nyomás, amikor egy másodpercre kevés lesz a várva várt napozás, mert lelke felállna és továbbállna az elnehezült strandtáskák fogságából.

Egy pillanatnyi Igaz, egy létérzés, amit nem fogadott senki.