A természet gigantikus ereje megszünteti a gondolatot, csak látványt ad és érzékelést, mely eltűnik egy izzadságcsepp érkezésével… tán látás sem kell, hanem csendes jelenlevés. Egybeolvadni a tenger morajával, a csikorgó homok porával, és a fákkal teli part elegyében bukdácsoló emberléptek – ezek mind eltelítik az elmét, és már arra sem emlékszik, hogy mi után keresgélt.

A sziget oldása megkezdte munkáját, felszabadít és lenyűgöz pöttömnyi helyzetével a földgömbön, de a láthatatlanságban rejlő erők áthatnak és magukkal rántanak. A bennem élő örökkévaló lassan magához tér és üdvözletében fürdőzve elhagyom a hétköznapiságom, a testemmel elnyújtózott napozásom.

A csend és üresség uralja elmém és fenntartással figyelem aggódásom belső ellenőrét, ahogy széttárja karját – most mihez kezdjen? Hiszen annyi mindent akartam, elengedni, üresedni, energiákkal emelkedni, kántálni és levitálni, de az ajándékba kapott Semmit nem értem. Az üresség állapota a végső cél, de előbb gondolok semmittevésre, agyi tompaságra, tunyaságra, mint arra, hogy már a megérkezésemkor elém jött ez az édes ízű űr.

Az önmarcangoló - velünk élő - bűntudat is elhalkult már, és boldog mosollyal hallgatom papucsom csoszogását. Nekem most ez a Minden, a szigeten levés áldomása, hogy mindaz, ami körülvesz – beépített önmagába.

Bejegyezte: Mari Voros dátum: 19:52