A bennem élő öröm olyan, mint egy vissza-visszapörgetett filmkocka főhőse, mely éppen ugrik, vetődik, lendül,, futásnak ered… egy pillanatba préselt lendületből táplálkozó állandóság, a lét örömérzete, a szépségben keresett mámor eszméletvesztése, egy tűfokra feltűzött találkozás lényem belső Igazságával. Ezt kutatom minden mozdulatban, és ha nem találom, képes vagyok bármilyen nekifutásnak, esztelen rohanásnak, csak hogy életre kelhessen. A cselekedetek és tettek szándéka az egyetlen lehetőség, ahol ezt a lendületet elcsíphetem, és legkevésbé sem érdekel, hogy hova vezet. Ha nem figyelem a sikert, vagy az ésszerű célt, akkor tisztul le az alkalom megragadásának gigantikus ereje. Ez az élet pillanatainak elixírje, ami megmarad, ha életemet visszapörgetem, hogy képes vagyok megtenni, bármi is legyen az. Úgy részt venni cselekvésben, folyamatban, hogy nem érdekel a tétje, mert éppen az számít, ami történik velem – ez több mint felszabadultság. A megkönnyebbült létezés hozza meg azt, amit mindenki várva vár – a cselekvésben rejlő bőséges áramlást és akármilyen megoldást.

A szándék az életre az egyetlen emlékem, ami fennmarad életem filmjén, ha felgyorsítva visszajátszom. A gyorsan pergő képek között ezek a mozdulatok hagynak nyomot, minden más elmosódva suhan tovább a meg nem élt lehetőségek üregébe, az élet kínálta alkalmak feledésbe merült enyészetébe. Mennyi, de mennyi elvesztegetett szándék és mozdulatlanságba merevített lendület vész el… Hogyan kell magamra maradni egy vissza nem tükröződött érzéssel? Mintha minden sejtem csak irracionálisan megnyilvánuló kifejeződés lenne, mely belegabalyodik az értelmezések tengerébe.

Ha az élet egy ostoba kirakós, melyet, ha megfejtek, kiesek a játékból és magamra maradok… de én játszani akarok!  Az értelmetlenül leélt élet rosszabb, mint a karmától elnehezült sors, mert lehetőséget kihagyni már-már vétek, míg a kudarc jelenléte és a nehéz élet egy önmagunk ellen fordított döntés éle.