Minden útmutatásul szolgáló könyv, elolvasott sor után van egy elképzelés, hogy mindaz, amit leírva látunk - hova vezet, és hogyan is történik. Öntudatlanul is képeket alkotva, szavakkal értelmezünk, és ez mindig túllendül a valóság fel nem ismert, szürke és kiábrándítóan egyszerű korlátain A lélek beszorult állapotában a világból nyert ingerekben keresi legjobb barátját, aki időnként felsegítheti arról az ablak elé húzott székről, melynek lábai már lyukat mélyítettek egy szellőzetlen elme kövezetén.

Látjuk, ahogy az a bizonyos spirituális út hogyan kanyarog előttünk végeláthatatlanul és talán ez az a kép, amelybe az elme beleszeret, mert végre neki való feladat, ha valami kilátástalanul küzdelmes és áldozatokkal teli. Azt is meg tudjuk eleveníteni - főleg bíbor-lila képekben, ahogy testünk és lelkünk üdvözül, bár a sorrendet időnként félreértjük, de hát ez sincs véletlenül – mondjuk, hiszen mi mindannyian keresünk.

A múlt és jövő, a két láthatatlan irány, mely úti célként jelenik meg életünk fonalán, vagy mintha egy pergament tekercs két végére felrajzolnánk egy fogalmi meghatározást. Tekerd fel képzeletben mindkét oldalról ezt a folyamatot és szüntesd meg a tér és a hozzáfonódó idő nászát – oly annyira vékony lesz a középen meghúzódó határ, hogy átjárni rajta látszólag lehetetlen. Az élet elgondolásából leszűkített rés, melynek nincs iránya, csak pillanatnyi felbukkanása, melynek felismerése - ha tudatosul – akkor mondhatjuk, hogy valaki önmagára talált.

Nincsenek képek, sem történetek, nincsen irány, sem haladás – ez a létezés értelmezhetetlen mezsgyéje, amit elérve – mindenki hazatalál.