A tudatszint emelkedése olyan, mint amikor már nem elég a régi, de az új még ismeretlen, hát a kettő között nincs megoldás, sem álláspont, hogy hogyan lépjünk tovább. Ezt a folyamatot visszamenőleg lehet csak megérteni, mert előbb azonosítjuk kiégéssel, depresszióval, mint hogy bizalommal várakozzunk, és ez alatt az idő alatt ne döntsünk semmiben. Bár ott sündörög körülöttünk egy gondolat, mint gyenge sugallat, intuíció, amelynek sorsát gondolkodásunk és sűrűségünk határozza meg, egyáltalán a felvetődés minőségét, pillanatnyi létét és időtartamban meghatározott felvillanását elménk rugalmassága adja meg. Egy meghatározott felvetésnél végig jelen van… aztán azok a bizonyos kapuk… Tudod, hogy mikor nyílnak? Hajnalonként, amikor csend van. Egyszer csak alászáll és olyan értelemmel teli elgondolás lesz, hogy ugyanúgy kalkulálok vele, mint minden mással. Egyszerűen megengedem a létét, amikor ez a sűrűn szőtt cselekvő, mármint én - beengedi.

Ez a jelenet az ego finom kilépése a térből, de látom ám hozzájáruló kacsintását, ahogy nyugodt léptekkel elvonul. Egy kis kitérővel megemlíteném, hogy az ego olyan, mint egy számomra terhes biztonsági őr, aki nélkül nem tudok semerre lépni, bár jelenléte szükségszerű, hiszen nem akadályoz, csak teszi a dolgát, mert a létezés forgatagában túlélésemet koordinálja.

Tehát a másként látás oldása megérkezett. Mindaz, ami eddig elutasított volt és regulázott, most szabadon élhet. Nem lesz nagyobb súlya pusztán a ténynek, hogy létezhet – inkább a felismerés, hogy mennyi minden lehet még ott, ahonnan ez a gondolat is érkezett. De megszületett!

Mintha egy számodra ismeretlen űr előtt toporognál, és egyszer csak megengeded, hogy magadat közelebb engedd a zuhanás tényéhez. Csak egy apró lépés, de még biztosan állsz a talajon, de lábaid ujjai már szabadon. Borzongat és szív magába a mélység, de ne félj! a biztonságod őrzője, az elme fegyőre mögötted áll. Csak annyit enged láttatni, amennyit felismerésed ebben a pillanatban elbír.