A legnehezebbet akarom mondani - létezz.

Ne akarj, mert - tudod magadtól is.

Ne küzdj, mert ott vagy magadnak.

Ne félj, mert a védelem vagy.

Érzed-e a csendet, ami körülvesz engem? Belehallasz-e a mögötte lévő zenébe, apró csilingelésbe… oda, ahol  mindezt hallom és létezem. A lelkem megbújt a falak mögött, de még a csend kifejezése is hangos – érzed-e, hogy honnan beszélek, mi az, ami sarkall és mozdulatlanná tesz…. oly észrevétlen, hogy a fül számára nem is létezik, csak egy mély belső eszmélésnek;és  ha egyszer igazán csendes leszel – megérted. Meglátod a szavak ébredésének fészkét, a visszavonultság kékjét, hogy megértsd lényem igazi részét. A vágyam arra palléroz, hogy átadhassam önvalóm igazi létét.

Most már ezt akarom megmutatni, feltárni és átadni… nászomat járni, társra várni és megtalálni. Mint a sorok közötti sok elválasztás és apró, dőlt betű, na és a három pont, mint sóhaj arra vár, hogy igazán ebben olvass, mikor teret adok az elmondhatatlannak, mikor hagyok levegőt és időt a megfoghatatlannak, hogy átérezd az írás ritmusát, belső sugallatát, mely kezeimnek megteremti a kopácsolás szellemi anyagát.

Ki tud lefinomodni egy ilyen rezdüléshez, a testből kirepüléshez, hogy megnyilvánulhasson mindaz, ami összetart téged és engem, ha azt mondom mindenki a lelkem.

Csendesen kanyargó út elmém zsilipein túl, melyet áttörni csak szívvel lehet… ettől nehezebbet nem kérhetek. Csak az elcsendesülésben nyílik meg egy kapu, hol nincsenek ingerek, sem gondolattal megragadható hatások, csak észlelések, halvány rezdülések, melyek olyannyira törékenyek, hogyha az észrevétel gondolatra vált – meghátrál, mintha nem is létezett volna. Az életem tartalmi része az a pár perc, mikor hajnalban ébred a testem… tudati szendergésem. Megállok a két világ kapuján és a bekapcsolt érzékeléssel még visszanézek. Itt van a legnagyobb csend, az egyetlen pont, ahol azt érezhetem, hogy vagyok… és úgy, ahogy pillanatnyilag én akarok. Nyúlhat a kezem, hogy bekapcsolja értelmem és elmém aktív üzemmódját, de visszatarthatom… csak hagyom. Egy lebegő tudatállapot, ahol igazán használom azt, ami egyébként szakadatlanul meghatároz és megértem életösztönét, hogyha kikapcsolom – megszűnök. Billegés ide-oda, mint egy kényelmes hintaszéken… itt vagyok itthon kérem szépen… hagyjatok. Ide érkezik az, aki eltávozott, mert ezen az átjárón tud rám hangolódni, mert hagyom. Ide érkeznek a válaszok, ha egyáltalán kérdezek, mert itt minden annyira teljes, hogy a dilemmák és megfejtésre váró mozzanatok jelentéktelenek és terméketlenek a lét nagyobb megértését tekintve…. csak vagyok.

Addig a pillanatig, míg akkumulál… eláraszt magával…. majd odébb áll. Legyen az bármilyen forma, akár emberi mivoltja – léte csak érkezése és távozása között érdekes… míg vissza nem húzódik önmagába.