Vágyunk a magas hegyek látványára, az égbe vesző kupolákra, hatalmas robajú lavinákra és eufóriákra, hogy megrengessen bennünket, lelkünket felébressze és az áhítat érzését keltse. Monumentális jelenlétük ad egy viszonylagosságot, melyben álldogálva értjük meg törékenységünk és árvaságunk… felszakítva a szív látását, a bennünk élő különc várakozását, hogy született kicsiségét mérlegre téve, emberi megmérettetését átélje. 
Csak az elvágyódás ébreszti fel ezt a hangot, mint egy rozsdás harangot, melyet megkongatva végig repít végtelen sztyeppék mámorában, sivatagok hullámzásában, mélybe futó utak barlangjában, a világ tetején élő kultúrákban… ritka pillanatok extázisában.

Mintha minden lélek erre lenne kifeszítve, hogy felfedező íját kirepítse… levadászva élmények raját, felröppenő madarak dalát, mindent, mi tapasztalás.

De én most megpróbálok nem hódítani és úton lenni… megállok… ott ahol éppen vagyok. Ott ahova születtem, és amit nekem szánt életem és környezetem – megérteni. Ha állok, akkor eggyé válok… mozdulatlanságom lesz határtalanságom. A napkelték nyugalma és mindennapos megbízhatósága lesz a legkisebb életciklikusságom, ahogy belefonódik ébredésekbe, a reggeli fények felfedezésébe. A Hold váltakozó átalakulása, finoman sugalló áramlása hatja át működésemet, ősi természetemet, ahogy sarkall és pihenésre késztet, kiszámítható vetésre, nap-éj egyenlőségre… született természetességre. Azt eszem, amit kínál a mellettem roskadozó fa, hiszen minden nekem lett teremtve, megrendezve… hogy testi igényem ne kívánjon semmi olyat, amit ne adhatna meg.