Képzeletemben éppen megérkeztem és egy égi sugallat elvezetett hatalmas alakjához, mint ahogy megérkezel apádhoz-anyádhoz, ehhez az ismeretlen földi világhoz. Még emlékeimben érzem mozgásom nehezét, a fizikai helyváltoztatások kényszerét, hogy megélésemet ide-oda vigyem, mintha bármit is számítana, hogy éppen, hol létezem. Lebontani a cselekvésből adódó ingerek és izgalmak változatosságát… azt hiszem faként ez a feladatom, és megelégedni a szél kegyével, mikor megsuhogtatja lombkoronámat. Az egyetlen örömteli érzetem, már-már eufóriám, mikor a sok levelem színesre vált, majd írhatnék a lombhullásról és a kitavaszodásról, de mivel igazi fa vagyok, így nem tudhatom. Végre nincs tudomásom, hogy mit jelent színessé válni, majd elmúlni, és legfőképpen a legbonyolultabbal sem kell már számolni, hogy mindez mit jelent nekem. Nem kell aggódnom, hogy egy érkező vihar mit tesz velem, mert pontosan az fog történni, amit néma helyzetem megenged, hajlok, ameddig csak bírok, de ha tövestül csavar ki elfoglalt helyemről… azt hiszem az is csak némán fog megtörténni, pontosan úgy, ahogy leélem az életem. Lélegezni és a Nap sugarait felvenni, csak úgy lenni… azt hiszem ez mindenem, és szeretek fának lenni, de még ezt sem tudhatom, ha játékomat következetesen űzöm és megszüntetem még azt is, aki ezeket a sorokat írja.

Nem szólna hozzám senki, mert akik megölelnének, azok is csak magukhoz beszélnek, kérik a létezés csendes állapotát, a természet akaratlan misztériumát. Kérik a fák kiszolgáltatott létét, hogy félelmek nélkül tudjanak élni.