Ha a látásról leszakadna minden fogalmi értelmezés, meglátná azt, amit keres. Azt hisszük, hogy a fényt kell keresni és a káprázatot, vagy egy magasba nyúló szellemalakot, vagy hirtelen érzékelt villanást, megannyi csillámlást – akkor tévedünk. Bár más, mint ahogy eddig volt, de akkor is csak az elme által észlelt virtuozitás. Van egy pont, ahonnan már az érzékek által haladhatunk tovább. Nem tudni semmit, csak állni egy utca forgatagában. Az egyetlen, amit felfoghatunk, nem más, mint a morajlás, a dinamika, a mozgás. A mozgáshoz párosuló hangok jelezhetik csak a távolságot – de még mindig nem tudhatom. A fejben és a torokban feszült a csend. Itt nem mozdul semmi, ehhez a ponthoz képest lesz érzékelhető a körülötted zajló áramlás. Lásd az embert, de ne tudd „mi” az. Láss rá úgy, mint egy falevélre, amelyik beszél, és nem fér meg a másik több ezernyi között.
Amikor már rögzült a csend és úgy érezzük megtaláltuk a békét, akkor lépjünk ki az utca zajába. Hunyorítsunk rá a világra, mintha csak mérlegelnénk és latolgatnánk a látottakat, de ne gondoljunk semmit róla. A szeretet kibontakoztatásához a legjobb út, ha nem tudunk semmit, az elménket egyáltalán nem használjuk. Maradjunk a belső csendben, mint egy kis néma - belső zaj nélküli - megfigyelő. Jön-megy a sok ember, ide-oda billennek, felbukkannak, majd eltűnnek. Megállás nélküli áramlás, zsongás, rohanás. Nem is embert látsz már, hanem mintha sok esetlen lény menne a saját feje után, melyet szüntelenül hajt egy belső kényszer valami elképzelés felé, hogy értelmet találjon – miért is jött erre a világra. Nem gondolva és nem tudva rajzolódik ki a lényeg, hogy milliárdnyi formában megteremtett változatosságot éltetünk, színeket kavarunk az Univerzum hatalmas fazekában. Ott ülni ebben a felismerésben, hogy a testtel és identitással felruházott személy elképzelése variálódik ezer színben – megnyugtató, bár felkavaró.
Megfigyelni, ahogy egyik ember szól a másikhoz, de hiszen magának mondja! Elbeszélni valamit a másik fülének – oh balgaság! hiszen csak annyi történik, hogy bekapcsolódik a kollektív ismeret, vagy ugyanaz a tapasztalat, de a két emberi megnyilvánulás – egymást nem felismerve - idegen marad. Látni a sok leszegett arcot, a magába révedő elhagyatott futást – hát itt kezdődik a szeretet! Itt mozdul meg értőként a lélek, hogyha látja a testbe préselt elesettséget.
Az öntudat sarkallja az embert a világ közepére és azt hiszi ő érkezett – pedig ebben a fel nem ismert elképzelésében a legsérülékenyebb.
Maradj ebben a csendes állapotodban és vedd észre, hogy amit szemlélsz az önmagában értelmetlen. Az értésre vállalkozás metszően hideg, de ha már idáig eljutottál – ne állj meg! Ezen a ponton már értelmetlen visszafordulni, mert úgyis kevés lesz minden, mi eddig éltetett – most már akard az Egészet! Vállald fel a tiszta tudást és birkózz meg az élet szálkáira bontott káprázatával.
