… még mielőtt elhozlak a Himalája szent lábaihoz, egy picit menjünk csak vissza a kathmandui piacra… emlékszel? ott az a sok-sok ember, színes fátylak és gyümölcsös sátrak. Ott ülök a tér közepén és tényleg poros a lábam, mint ahogy mindenkié. A földi élet sáros léptei – egy igazi metafora ahhoz a megértéshez, hogyha meghalok, a lábam, akkor is legalább ilyen meztelen lesz. Ennyire lent, a földhöz közel értem meg, hogy mi is az, amitől félek – mégpedig attól, hogy aki itt él az végtelenül szegény. Én valamit tudok magamról, amit félek elveszíteni, ő pedig nem tudja – így nem is érdekli. Benne nincs félelem, mint bennem – ezt most megértettem!

… És már el is engedtem. Már nem egyéneket látok, hanem milliónyi szempárt – az emberi zsongásban ülök, mint egy megnyilatkozása a rengetegnek. Értelmetlen lenne bárkihez odalépni és szeretetét kérni, értelmetlen innentől mindenféle túlgondolt kapcsolódás. Az illúziók lefejtése fájdalmas, bár ugyanakkor a legigazibb felszabadulás. Azt hiszem sok mindent ott hagytam, abban az egy pillanatban, amikor végre nem volt semmi, de semmi jelentőségem.

A jelentéktelenség és "megszűntségem" csak tovább fokozódott, amikor megláttam – Őt! a hegyek királyát – a Himaláját. Azt hiszem, itt most mindentől nagyon messze vagyok, hogy mitől.. tán már nem is emlékszem… egyszerűen csak kiültettem a testem a hotel teraszára és azt figyelem, hogy valami hazatalált bennem.