Emberi faj, lények, megnyilvánulások, látom, ahogy lélegzel és én is ezt teszem. Próbálod és keresed a kiutat? Én is ezt teszem, érzem minden rezdülésed. Kétségbe vagy esve? Mert én néha igen, de megértem, hogy mit érzel, bármit is teszel ebben a lelki küzdelemben. Hajszolod vágyaidat és energiát veszel el? Megértem és élem, ha a fuldoklást szemlélem, hogyan is lehetne másként egy ringben, ahol sok milliárdan teszik ugyanezt. Nem látok különbséget, mert bármit is teszel a világban, rombolsz és garázdálkodsz – egyszerűen azért, mert még nem érted. Mindegy, hogy milyen lélek lakik benned, mert már nem innen szemléllek, hanem abból a fel-le mozgó mellkasból, ahonnan én is létezem. Ahogy jelen vagyok, tudom, hogy ezt te is érzed, még akkor is, ha nem veszed észre. Mintha az emberiségre rádobtak volna egy szürke vásznat, mely alól nem találja a kijáratot, hát berendezkedik, annyit lép, amennyit helyzete megenged, és azt hiszi, hogy övé a világ, mert ennyit ért belőle. Figyelem kapkodó karjainkat, ahogy tépnénk le magunkról ezt a mindent beborító fátylat, de állj már meg, kérlek! Nincs is ilyen!

Milyen érzés egy alvó világban élni? Túlságosan egyszerű. Ezen a ponton nem érezni, hogy bárkit is meg kellene menteni, mert egyszerűen minden úgy van rendjén, ahogy van. Nem látni különbséget semmiben. Szabaddá akarod tenni őket? Akkor ne beszélj feleslegesen - először magadat értsd meg ahhoz, hogy bármi kerüljön is eléd – képes legyél szándék nélkül engedni, hogy létezzen! Engedd olyannak, amilyen, mert se letéríteni, sem megváltoztatni nem tudod.

Nincs senki, akit meg kellene menteni, mert nincsen bajban. Ez a szándék nélküli elfogadás a leghangtalanabb rábólintás, amit értelem nélkül megtehet a szív – és ezt kivétel nélkül érzi minden ember. Hagyom, hogy lökdössön, mert abban a pillanatban én vagyok a benne zajló fuldoklás. Értem és élem… senki sincs magára hagyva.