Emberi faj, lények, megnyilvánulások, látom, ahogy lélegzel és én is ezt teszem. Próbálod és keresed a kiutat? Én is ezt teszem, érzem minden rezdülésed. Kétségbe vagy esve? Mert én néha igen, de megértem, hogy mit érzel, bármit is teszel ebben a lelki küzdelemben. Hajszolod vágyaidat és energiát veszel el? Megértem és élem, ha a fuldoklást szemlélem, hogyan is lehetne másként egy ringben, ahol sok milliárdan teszik ugyanezt. Nem látok különbséget, mert bármit is teszel a világban, rombolsz és garázdálkodsz – egyszerűen azért, mert még nem érted. Mindegy, hogy milyen lélek lakik benned, mert már nem innen szemléllek, hanem abból a fel-le mozgó mellkasból, ahonnan én is létezem. Ahogy jelen vagyok, tudom, hogy ezt te is érzed, még akkor is, ha nem veszed észre. Mintha az emberiségre rádobtak volna egy szürke vásznat, mely alól nem találja a kijáratot, hát berendezkedik, annyit lép, amennyit helyzete megenged, és azt hiszi, hogy övé a világ, mert ennyit ért belőle. Figyelem kapkodó karjainkat, ahogy tépnénk le magunkról ezt a mindent beborító fátylat, de állj már meg, kérlek! Nincs is ilyen!

Milyen érzés egy alvó világban élni? Túlságosan egyszerű. Ezen a ponton nem érezni, hogy bárkit is meg kellene menteni, mert egyszerűen minden úgy van rendjén, ahogy van. Nem látni különbséget semmiben. Szabaddá akarod tenni őket? Akkor ne beszélj feleslegesen - először magadat értsd meg ahhoz, hogy bármi kerüljön is eléd – képes legyél szándék nélkül engedni, hogy létezzen! Engedd olyannak, amilyen, mert se letéríteni, sem megváltoztatni nem tudod.

Nincs senki, akit meg kellene menteni, mert nincsen bajban. Ez a szándék nélküli elfogadás a leghangtalanabb rábólintás, amit értelem nélkül megtehet a szív – és ezt kivétel nélkül érzi minden ember. Hagyom, hogy lökdössön, mert abban a pillanatban én vagyok a benne zajló fuldoklás. Értem és élem… senki sincs magára hagyva.

Az ember egy Hatalmas Lény. Egy mindent átható jelenség, mely fényből és hullámok által keltett mozgásból áll. Olyannyira határtalan, hogy köpenyén a Nap is átdereng. Mintha általa lenne értelme mindennek, ami valaha keletkezett, mert világunkban ő az egyetlen, aki a Nagy Szívet ismeri. Nem lehet megtalálni, ha netán keresnéd, csak érezni lehet és ráhangolódni. Olyasmi érzés, mint amikor fel-felcsendül egy nagyon halk melódia, amit háttérbe szorít sok zajt keltő csatorna.

Amikor határtalanná váltál és teljesen kiterjesztetted magad a Láthatatlanba, nyugodt létezésedbe hirtelen és váratlanul beáramlik a megosztottság világa és megsemmisít. Mintha a világokon belül minden világ rád omlana és összeomlana benned, mint egy óriási kártyavár. Miután megsemmisültél, mi történik? Világod összeomlik, és nagy fájdalom vesz körül. Azoknak a dolgoknak az összetört szilánkjai közt üldögélsz, melyeket valaha ismertél és melyekben valaha hittél. A te veszteséged és fájdalmad a Hatalmas Lény fájdalma, melynek mindannyian részei vagyunk. Ugyanúgy, mint a hidegben ücsörgő hajléktalan elhagyatottsága vagy a lélekben rejtőző gyermeki-én sértettsége.

Ha picit megemelem az állam, amolyan észrevétlenül, akkor horizontot váltok. Mintha szükségem lenne erre a parányi mozdulatra, hogy érezzem a nyakam feszülését. Az akaratomét, hogy már másként legyen. Minden más legyen. Mintha ezzel a mozdulattal tudnám kioldani a lábam köré tekeredett történetfolyondárokat. A hajlamomat. Mily nyüzsgő, színes forgatag, sehol egy levegővételnyi hézag.

Ha picit megemelem az állam, akkor megláthatom, hogy a horizontnak nincs is pereme. Végtelen. Ha még ágaskodok is egy keveset, akkor észrevehetem, hogy a lábam egy végtelen kirakós kéttalpú eleme, melynek kicsisége nevetséges ahhoz képest, hogy még szándékot is gyakorol.

Ha csak egy picit feljebb állok, akkor látom, hogy a sok parányi világ hogyan szaladgál az utcán és téren át, mennyire mély álomban él. Emberként keresi lelkét, pedig lélekként kellene élveznie a testét.

Többsíkú világunkban rend van. A futkosó lábak érzik csak, hogy valami állandóan hiányzik, pedig nem létezik betöltetlen űr. A lelkünk figyel bennünket, még ha mi nem is találjuk és még azon felül is! … mennyien, de mennyien vigyáznak ránk – egyenként és globálisan is, minden emberré lett teremtményt.

Már nem ágaskodom, és nem vetem fel az állam, mert amit látni kívántam alászállott és most már nem akarok mást, mint élvezni földi utazásom. Lenni annak, amivé lettem, hogy színesíthessem az univerzális palettát, hogy lelkem eszmélhessen, hogy még jobban szeressen. Élvezzen minden pillanatot, amit csak érzékel ezzel a viccesen megalkotott formával.

Felteszem a kendőt, de nem látok senkit, hiába írom a sorokat… mégis hova kiáltok?  Nem látok se jobbra, se balra – érzetből csinálom.

Összegyűjtenék mindent, mi szép – új világot teremtenék. De ki az aki, nincs megbékélve a környezetével? Változtassuk meg az életet, hozzunk békét és felhőtlen felleget, szelektáljunk és ne szemeteljünk, csakrákról énekeljünk és energiákról beszéljünk.

Csupa boldog emberi lényt látok, ki nincs tudatában saját boldogságának. Csupa fényt látok, mely alászáll ebbe a sűrű világba, hogy megtapasztalja önmaga létezését, hogy végre értelmébe zárja származását, törékeny létét, megnyilvánulatlan kifejeződését. Csak nyugalmat látok és békés létezést, észrevétlen pihegést, mely könnyedségből és mámorító csillanásból ered. Egyszerűen nem létezik abban a formában, ahol megragadni szeretnénk, mert nemhogy formája nincs, de még a ráirányított gondolat is eltünteti.