A múltból felvillanó arcok… minden gondolat nélkül érkeznek, talán mert elköszönni jöttek. Érkezésükkel hozzák magukkal az érzelmeket, melyeket akkor éreztünk, mikor életünk részei voltak. De tudd, hogy felbukkanásuk – tisztulásod. Alkalmat adnak arra, hogy rájuk gondolj és az időben eltelt kellő távolságból nézz rá ugyanarra a dologra… ugyanúgy, mint sok évvel ezelőtt. Aztán nézz körül ott ahol éppen állsz… látod? mindez, nincsen.
Kívülről figyelem, mert aktuális pillanatom annyira jelen van, hogy innen csak egy merengés, egy álmos szendergés mindaz, ami volt. Nem érinthet már, nem férhet hozzám, hiszen emlékem tartja életben… és milyen haloványan… Lehetőségem van arra, hogy elrévedjek benne, de arra is, hogy felálljak, és valami másba kezdjek – de maradok… úgy döntöttem rendet rakok. Egyenként felidézem minden szereplő történetét és megértem, hogy ugyanúgy, mint akkor – azt érzek, amit akarok, hogy bármit tehetek ezzel a jelenséggel. Rájuk nézek, mint felbukkanó és eltűnő villanásra, pillanatnyi hatásra… és megértem, hogy a múlt nem a részem, hanem egy fenntartott elképzelésem, hogy voltam és azért ragaszkodom ehhez annyira, mert ez az egyetlen, ami feltételezi - hogy leszek.
Ha sikerülne a felidézett emlékre, arcra vagy bármi egyébre úgy tekinteni, hogy nincsenek meg az összefüggések, fenntartott elképzelések – akkor képes vagyok mindent – tapasztalat és így ítélet híján – tehát mindent a maga valójában látni, tisztának és egy értelmezés nélküli felismerésnek. mint amilyen én magam is vagyok – remélem… mások szemében. Ez a nagyszerű találkozás nyitottsággal járna és teljes odaadással, melyről minden kreált sallang, érzelmi maszlag és szenvedés odébb állna, mert csak azt figyelnénk meg egymással szemben – amit éppen szemeink látnak, érzékeink információ áramlásán nevetnénk együtt és boldogan, szökdécselve ugranánk a Fénybe…. de most tényleg.
Azt hiszem ez már a megbocsátás területe is lehetne, bár amikor elkezdtem ezt az írást nem akartam nevet adni, sem témát meghatározni – csak lebegni. Megvonni minden észleléstől, gondolattól, egyszerű hétköznapi történéstől az értelmezést. Úgy megfogni kedvenc virágos csészém alját, hogy nem tudok törékenységéről, sem szerepéről és azt sem akarom érezni, hogy az egyik legszebb teázós darabom – hanem csak nézni és megérteni, hogy minden az értelmezésem által létezik… és látom olyannak, amilyennek akarom.
