Bár már számtalanszor írtam a csend megfogalmazásáról, mégis úgy érzem egy olyan terület, amely számomra is még feltáratlan, hiszen mélységeiről semmit sem tudunk, csak ha sugallatain keresztül folyamatosan haladunk. Az éppen megélt szint nyugalmát ragadjuk magunkhoz, azt gondolván, hogy megértettük. Tán így is van, mert a viszonylagosság ad egyfajta útmutatást, hogy a mélyebb az most még mélyebb lett, de hogy hol ér véget… majd megtudjuk, ha majd tényleg elhalkulunk… ott az élet végén, egy másik létforma kezdetén.
A mostanában kirajzolódott fegyelmezett origó, amely nem is engedi tekintetem se jobbra, se balra… valahogy az egy pontban levés lélegzete az enyém lett, még akkor is, ha szemem máshova tekintget, vagy visz a lábam valahova, de akkor is, ha éppen meditálok. A felszínre érkezett egy megállapodott létérzés, mely kiásta saját megnyilvánulását, azt a felfedezést, hogy mit mihez képest értsek és higgyem valós vagy igaztalan állapotát. Fegyelmezetté tesz, mert nem tágít, a leplet bármiről egy másodperc alatt lerántja és nem is engedi továbbgondolni érvényességét keletkezésnek és elmúlásnak – egyszerűen csak elfogad. Tét nélküli konstatálása élőnek és holtnak, betegnek vagy gyógyultnak – valahogy minden olyan egyértelműen lett jelen. Ez a képzeletbeli vállrándítás már nem az érdektelenség ítélete, hanem tudomásulvétele mindenféle minőségnek. Ez a létállapot ragaszkodik ilyetén szenvtelenségéhez, mert minden úgy van jól, ahogyan van – mindenféle szándék és akarat nélküli figyelés, egyfajta hátradőlés – azt hiszem igazi jelenlét.
Gyógyításomban hátradőlök… igen, ennek a karosszéknek a puhaságába, ahol érzem a körém simuló bársony melegét és megingathatatlan igazságát, hogy én vagyok a kárpittal átszőtt párna, mert ebből a pozícióból látom át azt, aki érkezik. A megelevenített fantomképet, a másik energiaburkát felismerem saját személyemben - hiszen megannyi tapasztalás van már mögöttem – érzem azt az alapállást, ami a másikat kibillentette és beteggé tette. A gyógyítás leegyszerűsödik arra a mozdulatra, amikor csak két kezed közé fogod arcát és megvárod, míg ugyanahhoz a szellemi csendhez illeszkedik, megnyugszik. A test szinte azonnal kapcsolódik, hiszen ő sem akar mást, mint cipelni magával gazdáját, hogy valamikor hazatérjen ép elmével, minél kevesebb horzsolással.
