Nem tudom máshogy írni, mint ahogy a szavak diktálják a sorrendet, szinte átgondolatlanul adom át azt a tapasztalást, amely visszafordíthatatlanná tett valamit, amit tudtam, de nem éltem – egészen idáig.
… összemosódott az álom és az ébrenlét. A két tudatállapot egy és ugyanaz lett, és ezen a ponton értettem meg, hogy a kettő között nincs különbség. Az általunk vélt valóság megkérdőjelezéséhez bátorságra van szükség, ahhoz, hogy a fixált látás elmozdulhasson, elmosódhasson - és ezzel megtörténik a legnagyobb lépések egyike, ugyanis ezáltal mindkét állapot megfoghatatlanná válik. Ha az alvás alatti álom a fizikai tudat megélésével zajlik, akkor nem lesz az álom és ébrenlét között különbség. Ilyen értelemben megélni a két „álom állapotot” – és még ki tudja hány van – ráébreszt bennünket arra, hogy igazán egyik sincs, legalábbis nem úgy, ahogy eddig gondoltuk. Itt elmosódnak a határok és képessé válunk arra, hogy az álomban történtekre fizikailag reagáljunk, mozdulatokkal, vagy akár hangos beszéddel. Egyszer csak átszakad valami finom hártya, ami a két párhuzamos létformát elválasztja egymástól, és amit eddig a fizikai valóságunknak hittünk - az is meginog. Elkezdjük álmodni a fizikai jövés-menést, reakciókat, magunkat és oly annyira lesz távoli és álomszerű minden, hogy szinte kinevetnénk visszamenőleg mindenféle félelmet, fenntartott gondolatot, küzdelmet. Mintha az emberek az ébrenlét állapotában is aludnának, mert ezt a tapasztalást nem ismerik fel. Ugyanakkor duplán alszanak, mert amikor álmodnak, csak kósza töredékek maradnak az álmokból, mert csak a nap végére összegyűlt információ áradat marad, amitől az agy igyekszik pihenése során megszabadulni.
A tudat módosult állapota ez, amikor saját erejéből képes letekerni magát egy olyan – vélt – tengelyről, amiről kiderül, hogy soha nem is volt, mert ebben a felismerésben nem marad semmi, ami véglegesen állandó lenne – és ez nem más, mint a született világlátásunk, az elme által vetített valóságérzet.
A tudat ilyetén felszabadulása a könnyedség magas foka, mert ez az a pont, amikor a cselekvésben, az életben játszva lehet részt venni. Nem akarok már megkötni, sem rögzíteni, mert nincs mihez, és nincs mit. Egyszerre vagyok több síkon – ahogy a tudat megengedi ezt a több dimenziós élményt – úgy válik minden határtalanná. Ezen a ponton lesz a legigazabb a jelen pillanata, mert az érzékelés általi impulzusok és élmények csak egy másodpercre lesznek valóságosak és a tapasztalás tudatosítása által – Igazak. Ennyire távol- vagy közel van a legtisztább Igaz… de csak egy pillanatig. Légy résen Utazó!
Amikor az általad hitt ébrenlét vagy valóság állapotát képes vagy úgy látni, hogy álmodod és legalább annyira megfoghatatlanul jelensz meg a történésben, ott az elme teljesen megszűnik. Ez a megélés világít rá a leghűbben arra, hogy mennyire törékeny, ugyanakkor egy zseniális kelléke az emberi létnek.
Ezen a ponton kioldanak az emberi kapcsolatok kötései, mert ha minden ember csak egy jelenés a maga végtelen bonyolult energetikai összetételével együtt, akkor az érzelmek megkötése egyetlen egy szálban rajzolódik ki. Ez pedig a „már ketten vagyunk” vagy „összetartozunk” élmény lélektani mágiája. A léleknek ez az összekapcsolódni vágyása adja meg azt az illúziót, hogy a másik jelenléte és kézfogása megerősít bennünket a lét megfoghatatlanságában, hogy a másik tanúja lesz annak, hogy egyáltalán vagyunk és létezünk, hiszen egy másik ember az egyetlen tükrünk önmagunkról. Ez a szellemi eredet az egyetlen magyarázata a pár keresésnek és az elképzelésnek, hogy az ember - társas lény. Ezen a síkon ez így is van, de csak a fentiek értelmében és csak a fizikai valóságérzet fényében.
Azt hiszem ez az a visszafordíthatatlan pont, amikor az elme már nem lesz képes az elénk vetített képet sokáig fenntartani, hiszen olyan mélyre markoló meglátás ez, amitől nem lehet szabadulni. Nincs vissza út! Az álmodás tudatosulása bolygatta meg az ébrenlét valóságát.
Egy mélyebb megélésű terembe érkezel, amelynek nincsenek már falai, sem padlója, csak tágassága és határtalansága. A szoba kulcsa a lélegzetben van, a központosított jelenlétben. Amikor megszűnik a múlt és a jövő generálta érzelmek moraja, akkor kezdődik meg egy tisztulási folyamat az energiamezőben. A gondolatmentes, megtisztult energiatérben tud csak megnyilvánulni egy mélyebb tapasztalás.
Elvesztettem az éberségem és a meggyőződésemet arról, hogy ébren vagyok. Mintha nem lenne különbség álom és valóság között és eloszlott minden tudás, amit egyikről, vagy másikról gondoltam.
Bejegyezte: Mari Voros dátum: 12:11
