Bali nagyon sokáig meghatározta életemet. A következő írások az alatt az idő alatt születtek, mikor gyakran jártam a szigetre.

Önmagában nem az utazás, nem az új helyszín teremti meg a békét és nyugalmat, ami lelkünkből eltűnt. Nem terhelhetünk meg egy egész szigetet, de még egy erdei padot sem azzal a várakozással, hogy visszaadja azt, amit évek alatt elvesztegettünk.

Ám, ha kellő nyitottsággal állunk a változás elé, akkor az adott hely, az új környezet segít megnyitni a lélek eltorlaszolt kapuit. Nyitottságunk és hajlandóságunk szólaltatja meg azokat a húrokat, amelyek hangjai elhalkultak és már nem rezonálnak a szív ritmusával. Csakis ezzel a belső szándékkal indulj útnak, hogy ami történik veled – feltétel nélkül elfogadod.

Hátrahagyni saját személyes történetünket, életünket és azokat a címkéket, amelyek meghatároznak a világban – bátor vállalkozás az újjászületésre. Sok ezer kilométert megtenni, hogy ugyanazok legyünk – felesleges.

A fizikai környezet változása önmagában nem elég, mert ha az észlelésed a forma világán belüli, akkor célját tévesztette. Egy spirituális úton nem érdekes a szúnyog, sem a szoba, de még a szomszéd horkolása sem – mert egy pangó létezésből kitépett léleknek mindez mosolyra késztető csoda.

Ázsia a legjobb

Ha azt várod egy helytől, hogy megteremti azt a békét és nyugalmat, ami lelkedből eltűnt, vagy ha azt reméled, hogy a fizikai utazással a lélek is mosolyra fakad – az újdonságok szintjéig igaz lehet.

Ázsia tanítása abban rejlik, ahogy az ego kikerül komfort zónájából és más impulzusoknak veti alá a megszokásoktól alvó tudatot. Újra az észlelésben kell lenni, a percenkénti felfedezésben, azokba a döntésekben, hogy szeretem, vagy nem szeretem, elfogadom, vagy nem tudom, kényelmes vagy félelmetes, eszem vagy nincs merszem. Mintha az ember újra születne és próbálna berendezkedni egy új világba, de az életünk sablonjai ebben gátat emelnek. Az új helyzetek felbukkanása világít rá ezekre a régen elfeledett területekre, melyek átértékelése a felszínen,ellenállásba ütköznek. 

Minden útmutatásul szolgáló könyv, elolvasott sor után van egy elképzelés, hogy mindaz, amit leírva látunk - hova vezet, és hogyan is történik. Öntudatlanul is képeket alkotva, szavakkal értelmezünk, és ez mindig túllendül a valóság fel nem ismert, szürke és kiábrándítóan egyszerű korlátain A lélek beszorult állapotában a világból nyert ingerekben keresi legjobb barátját, aki időnként felsegítheti arról az ablak elé húzott székről, melynek lábai már lyukat mélyítettek egy szellőzetlen elme kövezetén.

Látjuk, ahogy az a bizonyos spirituális út hogyan kanyarog előttünk végeláthatatlanul és talán ez az a kép, amelybe az elme beleszeret, mert végre neki való feladat, ha valami kilátástalanul küzdelmes és áldozatokkal teli. Azt is meg tudjuk eleveníteni - főleg bíbor-lila képekben, ahogy testünk és lelkünk üdvözül, bár a sorrendet időnként félreértjük, de hát ez sincs véletlenül – mondjuk, hiszen mi mindannyian keresünk.

A múlt és jövő, a két láthatatlan irány, mely úti célként jelenik meg életünk fonalán, vagy mintha egy pergament tekercs két végére felrajzolnánk egy fogalmi meghatározást. Tekerd fel képzeletben mindkét oldalról ezt a folyamatot és szüntesd meg a tér és a hozzáfonódó idő nászát – oly annyira vékony lesz a középen meghúzódó határ, hogy átjárni rajta látszólag lehetetlen. Az élet elgondolásából leszűkített rés, melynek nincs iránya, csak pillanatnyi felbukkanása, melynek felismerése - ha tudatosul – akkor mondhatjuk, hogy valaki önmagára talált.

Nincsenek képek, sem történetek, nincsen irány, sem haladás – ez a létezés értelmezhetetlen mezsgyéje, amit elérve – mindenki hazatalál.